Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 6. szám - TANULMÁNY - Laczkó András: "Éveket néhány percért!" Arcképvázlat Csorba Győzőről

meditáció követéséhez (A Dunánál százezer éves múltra és ősökre tekintő gondolatával szószerinti egyezéseket találunk), de A szó ünnepe (1959) című könyvében A táj énekei már külön ciklusban szerepelnek. Ez a kötet kiérlelt összetettségével, feliejthető motívumhálózatával a betakarítás jegyeit hordozza. A természet- és tájszemlélet vonatkozásában is. Például azzal, hogy Csorba itt jutott el a „kétszeres tavasz” líratör- ténetileg is fontos gondolatához. A Március — szemlélődő-absztraháló módszeréből következően — kivételes rangú alkotás. Azáltal, hogy — noha pontosan azonosítható elemeit használta fel pécsi környezetének — nem a tájat írta le, nem látványt tár elénk, hanem morális meditációt. Omló városfalat, sütkérező dongót lát, galambok bú- gását hallgatja, de mindezen jelenségek mögötti lényeget kutatja.

Egy vidék növény- és állatvilágához kötődés nem feltétlenül eredményez lokális, visszaminősíthető lírát. Csorba sohasem figyelt csak a külsőségekre. Római ciklusában az olasz hangulatokat, az idegenség, a magány, a kiszakítottság érzését adja vissza, nem azt, amit látott, tapasztalt, hanem az élmények reá gyakorolt hatását. A táj énekei ciklusának egyik kiemelkedő darabja a Vers Rómából. Az ihlető helyszínből következik, hogy itt mediterrán motívumokat gyűjtött egybe és formálta úgy, hogy az megfelelő kifejezési eszközzé váljon. A Városban megismerte az élet csodájának sze- retetét, a játék örömét, a szépség sokféle arcát, a sejtelmes tragédiákkal bélelt derűt, a szabály nélküli, az önfegyelmen és mértéktartáson alapuló rendet (s olasz költőket, Ungarettit, Zanzottót és a régieket, hogy verseiket átültesse magyarra). A déli ragyogásból — jellemzően — az otthoni „suta házakra”, a Duna partjára vetett dombra emlékezik. Klasszikus példája immár az effajta látásmódnak Goethe római elégia-ciklusa. Csorbánál emellett utalni kell a hasonlóságra Takáts Gyula Búcsú ltáliától című költeményével (Takáts is onnan nézve ír Somogyról). A tartalmukban mutatkozó közösségen túl azért lehet, vagy inkább kell egymás mellé helyezni e verseket, mert azonos az ihlető közegük. „Ránk zuhant a Város: Róma, és ránk zuhant Itália. Nem volt gyakorlatunk az ilyesmiben. Egymásnak nyomtuk a vállunkat, hogy könnyebben viselhessük. Kishivatalnokok merev napirendjét parancsoltuk magunkra, hogy köny- nyebben viselhessük” — írta Takáts Gyulának (1971-ben születésnapi köszöntőül) 1948- az utazásukra allúzióként. Mindketten nagyszerűen megérezték, pontosabban újraélték Goethe római elégiáinak hangulatát a naptól vakító oszlopok között.

A mediterrán városokban gyűjtött tapasztalatoknak szerepe lehetett abban, hogy hazatérése után másként kezdte látni szülővárosát. Séta és meditáció (1965) kötelének címadó verse őszi fényben keresi Pécs igazi lényegest mutató arcát, mert „ha kérdeznék — írja —, nem tudnám milyen vagy”. Fényeit idézi, amibe itt is belejátszik ko- morabb hangulat:

Ennyi fény, ennyi fény! Ez már a fény utolja.

Az ősz kirakta foltjait a tájra.

ölében viszi a Mecsek a télbe

embereid és házaid.

Az bizonyos, hogy a Tettye alatti település Csorba Győző számára: az urbs mindörökre. A Mozdulatlanság darabjainak írásakor azt hitte, nem lehet ott élni. Az eltelt több évtized megtanította arra, hogy az egész világot, a jelent és a múltat át lehet onnan tekinteni. Nevezhetjük ízig-vérig pécsi költőnek, hiszen „itt érettségizett, itt végezte a jogot, itt jelentek meg első verseskötetei, ide hozta a posta az értesítést a Baumgarten-díjról, két alkalommal a József Attila-díjról” — olvasható egy városszociográfiában. A „pécsi" jelző — hangsúlyoznom kell — akkor igaz, ha tartalmában nem couleur locale-t látunk, hanem tájékozódási pontot, ahonnan áttekinthető Dél és Észak, történelem és jelenkor, hazai és világlíra, s ha olyan földrajzi helyként nézzük, ami alapot teremt a mediterrán életszemlélet derűjéhez és indulópontot a létezés egyetemes törvényeinek a vizsgálatához. Sajátos vonása ekként Csorba lírájának, hogy pontosan megjelöli verseiben a tér- és időkörülményeket, mondhatni a precíz helyrajz síkjáról emelkedik ritkább valóság-közegű magasságokba. Jelzői, metaforái, hasonlatai mögött ott a tárgyi realitás fogható tényszerűsége: „omló várfal”, „tüzeket nyíló fekete rét”, „esti város a völgyben”, „dombtetői házban”, „csíkos vásznú heve493