Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 6. szám - Soós Magda: Berlini látogatás (elbeszélés)

Mire Ilse összenéz Hanssal és elnevetik magukat:

— Moszkvában vettük tavaly — mondják szinte egyszerre. Marosa velük nevet, s megjegyzi, hogy a pestiek szerint az NDK-(ban kell csillárt vásárolni.

— Natürlich, wenn du etwas ganz neues und modernes wünschst! — oktatja ki Hans és a pohara után nyúl.

Marcsa még egy ideig a lámpafénybe pislog, amint a moszkvai selyemernyőn finoman átdereng, és amikor lefekszik, azt gondolja, hogy csakugyan egészen otthon érzi magát ebben a házban, a váródban meg — mint egy igazi turista.

És aztán? A negyedik, az ötödik és a hatodik reggel — akár az első reggelinél — Ilse a napi terveiről kérdezgeti, mindig egyforma érdeklődéssel, mindig a barátságos kávésbögrék mellett, s mindig hozzáfűzi: — Ö, tudom, ti Pesten erősebb kávét isztok. Nyugodtan tölts magadnak még egyet.

Marcsa otthonosan tölt, és iszik még egyet.

És aztán? A negyedik, az ötödik, a hatodik napon is, rögtön a második kávé után, felágaskodik benne (nemcsak Ilse érdeklődésére) az egyre nyugtalanítóbb kérdés: És aztán?

Use is, Hans is mintha megéreznének valamit ezekből a mardosó „és az- tán”-okból. Jelentős pillantásokat váltanak egymással (segítenünk kell Martschán — mondják a szemező morse jelzések), s mindenféle okos és jótékony társalgással próbálkoznak. Csakhogy szörnyen melléfognak szegények. Marcsa munkája felől érdeklődnek ugyanis. Mit írt? Mi jelent meg tőle mostanában? Marcsa nyel és hallgat, mintha hirtelen elfelejtett volna németül.

Irt, hát persze, meg is jelent nemrég néhány novella, egy kisregény. De az utóbbi időben nem megy, semmi és sehogyan sem megy, holott — s éppen ez a bökkenő, sőt, mondhatni ez az ördögi a dologban, — pont most, a pangás időszakában, az a képtelen kívánság rugdossa, gyötri, nyaggatja, hogy ... valami nagyszabású munkába vágjon bele. De sehol semmi. Néma csönd. Ha csak rágondol, depressziós lesz a lelke csücskétől az orra hegyéig. Meddősége lesír az arcáról, attól tart, hogy idegesen, s barátságtalanul válaszolna (esetleg még el is bőgné magát, végtére arról a lelkét mardosó, de nem létező „nagyszabású dologról” semmit nem mondhat) így hát inkább kitér a válasz elől.

Ilse pedig gyöngéden elébetolja a slafrokoskannát:

— Nun bitte, trink noch eine Tasse Kaffee!

És iszik még egy csészével, csak azért, hogy Ilsének örömet szerezzen. És aztán?

Megint az Unter den Länden, megint a Friedrich Strasse, vagy a Karl Marx Allé, esetleg a Pergamon Múzeum a finom kerámialapocskákból kirakott, több ezer éves asszír oroszlánokkal. És aztán?

A kékkockás szelíd reggelizőasztal, meg a mellkasában bömbölő „és aztán”? ... kiváltképp idegesítővé válik a hetedik napra virradva. Igazságszerint, ha megkapja a helyjegyet a Hungáriára, ma délután csomagolhatna, és másnap reggel indulhatna haza. Elmondhatná, hogy evett Eisbädhert a Corso-presszó- ban, megnézte a Palast Republik velúrszőnyegeit s a gyermekded meg velőtrá- zó festmények fura egyvelegét, elsétált — többízben — a Brandenburger Tor-ig, s mindezt egybevetve kérdezgethetné magától tizenöt órán át, a kerekek kattogásának ritmusára Berlintől Budapestig: „És aztán?”

Dehát még van három napom — gondolja —, az a bizonyos plusz három nap, amelyet a hét naphoz az istenek csaptak hozzá.

A „plusz három napból” az első semmiben nem különbözik a többitől. A

456