Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 6. szám - Soós Magda: Berlini látogatás (elbeszélés)

arcára függesztve kijelenti, hogy most szeretne mindent megtudni róla, minden problémáját, gondját, baját, mert holnap jómagának rengeteg dolga lesz. Ő a körzeti pártszervezet egyik legtevékenyebb aktívája, ezt nem szerénytelenségből mondja, csak azért, hogy Martschi ne vegye zokon, ha holnap kevesebb ideje jut rá. És éppen választások előtt állnak. Nemrég pedig incidens volt a Brandenburgi kapunál, Martseha biztosan olvasta, nyilván a magyar újságok is megírták. Neki pedig, mint propagandistának ... nos ezt nem részletezi, de minden amellett szól, hogy Martseha most mesélje el, mi az az életbevágó ügy, amiért...

— Hadd feküdjön le — javasolja a kopasz közgazdasági doktor és még egy pohár Radebergert tölt magának. — Lesz időnk, hogy mindent megbeszéljünk. Meddig maradsz nálunk, liebe Martseha?

Teljesen nyilvánvaló: tőle teszik függővé a vendégül látás időtartamát, s készek bármeddig befogadni, amíg ez számára „életbevágóan fontos”, viszont mint vendég, ő csak az illendőség határain belül szabhat meg bizonyos reális időkeretet.

— Egy hetet gondoltam. — Elnyomja a rohamszerű ásítást, közben rémlik, mintha Ilse azt mondaná: „Aber so wenrig Zeit, Martseha! Ausgeschlossen!”

A közgazdaságtudományok doktora ínyén egy korty sört, meg egy sajnálkozó „Aoh”-ot forgat, mellesleg megjegyzi, hogy már másnap célszerű lesz helyjegyet váltani visszafelé. Mert a vonat Pest és Berlin között — kivált a Hungária expressz — mindig zsúfolt.

Ezután valamennyien aludni térnek.

*

Marcsa másnap reggel felszáll a Friedrich Strasse-i S-Bahn állomáson az Ost- bahnhof jelzésű szerelvényre. A magasvasút elszáguld a Marx-Engels Platz meg az „Alex” fölött, s Marcsa elhatározza, hogy visszafelé gyalog teszi meg az utat. Hosszú, de futja az idejéből. Csak már a zsebében legyen a hely-jegy Budapestig. Bár e gondolattól némi ingerültség fogja el. Hogyan? Erre pazarolja az első délelőttiét (összesen hét délelőttből, amelyből ezek után már csak hat marad)? A visszatérés legyen ittlétének a gondja, és nem maga az ittlét, melyre az a titkos belső utasítás késztette, hogy „életbevágóan fontos” Berlinbe látogatnia?

Nem szeretem Németországot — mondták a barátai, és kicsit furcsállották is ezt a ferde ambíciót, hogy valaki pont egykori megaláztatásainak, az emberiség jelentékeny része megaláztatásainak földjén töltse el önszántából, sőt kedvtelésből (mi több, ha még tudnák, belső kényszerből) a vakációját. Csak a férje biztatta: „Menj, meglátod, jót fog tenni! Mindenféle megmozdul majd foenn- ned, ahogy ismerlek. És el ne feledd megkérdezni Hansot, hogy áll a vállalat- szervezésről szóló könyvével?” Egyébként Berlinbe utazni nem sikk és az ismerősei, akik egy párizsi vagy athéni útért irigyelték volna, közömbös, sőt lekicsinylő arcot vágtak. Nos jó, ha valaki hivatalos ügyek miatt köteles a Wäl- sungok ősi földjére lépni, vagy valaki éppen Thüringiába kap szakszervezeti beutalót csereüdültetési alapon ... üsse kő. De Marcsa, akit lekopasztottak a fején, a hónalján, meg a combja közt, akinek bal alsó karjára bélyeget sütöttek, mint a vágómarhának, aki „Dürrgemüsét” szürcsölt egyetlen koszos csajkából tizedmagával, akit idomított vérebek tartottak kordában, hogy megroggyanó facipős lábával fél centire ki ne lógjon a sorból — hogy ez a hóbortos nő nem talált ki a maga számára vonzóbb úticélt?

447