Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 6. szám - Soós Magda: Berlini látogatás (elbeszélés)

holmi nagyszabású munkától.” Mert zavartalan élethelyzet kell hozzá, meg aztán kis témát birtokolni egyszerűbb, mint valamely hatalmas tárgyat minden részletében, töviről-hegyire ismerni.

Bölcsesség? Inkább önálcázás meg alamusziság az öregúr részéről, mert vajon nem cipelte-e magában a legnagyobb szabású munka súlyát meg kéjét egy életen át?

És én, most vajon éppen elfutok a nagy munka elől vagy elébe megyeik?

Talán elébe megyek. Akkor hát, a kedélyes látogatás — ürügy? Valamire készülök, s megjátszom, mintha elfutnék előle? Miért kerülgetem? Miért riadtam vissza mindig, amikor már-már azt hittem: tudom mit kell megírnom? A múltamat? Igen, és a múltban azt az alapvető élményt, mely idővel közönséges fizikai görccsé vált, rosszullétek, százhúszas pulzus, s éjszakánként harminc év után is visszatérő álmok formájában: arcnélküli üldözők, sapkájukon halálfej és keresztberakott lábszárcsont. Tulajdonképpen nemcsak fizikai görcs, hanem lelki is, csinos szakkifejezéssel pszichoszomatikus tünetcsoport.

Töprengve bámul az Elbára, mely mit sem tud a velesodródó asszociációkról, s derűsen kanyarog a sziklás partok között.

Egyszóval. .. írja meg a történelmi múlt egyénített-patológikus hatásreakciót? Miért ne? Akár mint művészi ösztönzés, akár mint gyötrő kényszer — ez a dolog úgylátszik lerázhatatlan.

De hát akkor mi tartja vissza mégis? Miért nem vág bele? Mert a múlt önmagában, nem elégíti ki. A görcs önmagában nem epikus anyag. És mert másfajta lidércek is kínozzák. Nem múltbéli, hanem mai, kellemetlen, józan kísértetek: azt ami fontos számára, fölrúgják, megkérdőjelezik. Kell most az a ha- lálfejes-cégéres rémség valakinek? Érdemes róla ma még írni egyáltalán? Ettől a kérdéstől aztán a téma maga, a téma körüli bizonytalansága válik görcsös csomóvá.

Bizonyára felöl óhatatlanul.

Vagy mégis meg kellene írni? Ügy igazából kiírni magából? A maga megkönnyebbülésére? Azaz: öncélúan? Minek?

Odakint teljesen besötétedett, de még mindig a fején finoman kopogtató ablaküveghez nyomja homlokát. Szerencse — gondolja —, hogy Berlinben a satnya kis Spree folydogál, jobban mondva, éppen csak szivárog, (Lessing mondta, ha jól emlékszem, hogy benne csak „szivárog” a tehetség) és ez — mármint az éppen csak szivárgó Spree — nagyonis kedvemre való, nem hömpölyget fölösleges asszociációkat, nem támaszt az agysejtjeim berozsdásodott kapui iránt különösebb igényt, minthogy elbámészkodjam a szellemileg fogyatékos vadkacsákon, amelyek a sivár kőrengeteg közt pont a csenevész Spree-csatomára tévedtek.

*

— Martschi! Nun, bist du endlich da! — kiáltják feléje kórusban az Ostbahn- hof peronján egyszerre hárman is, tudniillik apa, anya, nagylány mind kijöttek eléje, és most ott állnak és ölelgetik éjjel tizenegy órakor, fáradt, de lelkes csókokat cuppantanak a hosszú utazástól meglehetősen lehervadt arcára. Ilse (az anya) végnélkül áradozó, örvendező szavakkal szórja tele, mint valami farsangi konfetti-esővel (mindamellett Marcsa úgy látja, hogy Ilse csak az egyik szemével mosolyog rá, a másikkal aggódva méregeti, mivel — valami háborús sérülés folytán — kétféle szeme van) az apa, Hans Krämer (a közgazdaságtudományok doktora) felkapja a bőröndjét, és nekilódul a legközelebbi aluljáró irá445