Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 6. szám - Reismann János: Nyugtalan évek (emlékirat) III.

Már az első utamon, a széles — és egyetlen itteni — autóúton, amely a központi irodákhoz vezetett, tudtam, hogy nem fogom megbánni, amiért vállaltam ezt a Kuznyecksztroj-kalandot. Alattomos egy reggel volt: szürke köd, finom porhó és gyilkos hideg. Az emberek kézzel fogták a fejükön a prémsapkát előrehajoltak, amilyen mélyen csak tudtak, s a szélben lobogó kabátjuk hangsúlyozott sziluettjével különböztek csak a ködben távolabb egyre halványuló távíróoszlopok sorától. Csodálatos volt! Mindenre tekintet nélkül felállítottam az állványt — Rohrt majd megvette az isten hidege (engem is!!) —, és elég körülményesen elkészítettem az első felvételeimet. Tovaris Frankfurt valóban várt ránk, még franciául is beszélt, és valamelyest németül, lekötelezőén barátságos volt, és büszkén mesélte, hogy három éve, mikor egy bizottsággal először járt itt, még szűz hómezőn volt ez a vidék, és hogy az utóbbi két év folyamán — igazi tevékenységük csak 1929 végén kezdődött — mégiscsak sikerült nekik jókora rendetlenséget támasztani ezen a hósivatagon, mert hiszen háromszázezer ember összecsődítése szükségképpen rendetlenséggel jár. Az ide érkezett emberek túlnyomó részének olyasmit kell megvalósítania, amit még soha nem csinált, és hogy az óriási ipari kombinát felépítéséhez szükséges dolgokat a legkisebb szegtől a legbonyolúltabb gépig legalább tízezer kilométer távolságból kell ideszállítani, meg természetesen mindazt, ami háromszázezer ember elszállásolásához, táplálkozásához és ruházkodásához szükséges —, de hogy a rendetlenség lassan-lassan mégiscsak formát kezd ölteni: napokon belül begyújtják az első kohót, a legnagyobbat Európában — mosolyogva igazította helyre az elszólását, hiszen Európától jó néhány ezer kilométerre voltunk —, Eurázsiában. És mindez csupán azért, hogy az uráli magnetit-telpékhez a Kuznyecki-me- dencéből szenet szállító vasúti szerelvényeknek ne kelljen üresen visszatérniük. Hanem vasérccel megrakodva, hogy az itteni kohókat etessék. Közben rájöttek ugyan, hogy nem messze, az A1 táj-hegység nyúlványainak érclelőhelyei sokkal jelentősebbek, mint korábban vélték, ám annyi baj legyen, ez csak azt jelenti, hogy az eredetileg tervezettnél több kohót fognak építeni. A továbbiakban azt is elmondta tovaris Frankfurt, hogy van neki itt fényképésze, mégpedig a szükséges műszaki felvételek elkészítésére. Az illető berendezett magának a faluban, Ó-Kuznyeckben egy kis labort, ami bizonyára nagyon kezdetleges, de mindenesetre a rendelkezésemre áll. Ennek nagyon megörültem, mert már a hátam borsózott arra a gondolatra, hogy az itteni, számomra teljesen szokatlan megvilágítási viszonyok mellett mindvégig a jószerencsémre kelljen hagyatkoznom.

És aztán birtokomba vettem a Kuznyedksztrojt. Valamennyi érzékszervemmel, a szememmel, a fülemmel; az orrommal, a bőrömmel (a hideget!), a torkommal (a vodkát!), no meg az objektíveimmel. Jártam-keltem, botladoztam, csúsztam, másztam ebben a valóban feldúlt havas pusztaságban, mint valami vándorló ruhafogas, a vállamon keresztül-kasul függesztett fényképezőgépemmel (masszív faállványomat Paulchen kezébe nyomtam). Normális körülmények közt elég lett volna kettőt magammal cipelni, egy nagy és egy kis formátumút; a többit azonban — egyenlőre — nem tudtam hol hagyni.

Lépten-nyomon meg kellett állnom, hol a Leicámmal adtam le egy-egy sorozatot, hol a 9Xl2-est hoztam tüzelőállásba egy ágyúlövés erejéig. Utak pedig a szó közkeletű értelmében nem voltak. Csupán letaposott sávok a több méter magas hóban, és végeszakadatlan sorban vonultak rajtuk a robusztus, lóvontatta, szánok, agyongyötört teherautók, lánctalpas vontatók és traktorok, állandó kiabálás közepette, amely hol a lovaknak szólt, mert nem akartak, hol a járműveknek, mert nem tudtak továbbmenni, vagy mert egyszerűen felborultak. Éjjel420