Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 5. szám - SZEMLE - Csapody Miklós: Vári Attila művészetéről
teríthető, sőt éppen a magány helyzeti energiái teszik a kötet verseit valóban a védekezés kényszerének rendkívüli egységű variációivá. A sokasodó hiányokat nevezzük emlékeknek — hangzott az Éjszakai monológ alaptétele. Érintetlen állapotukban úgy épül föl tehát az emlékekből a hiteles Emlékezet, hogy a valódi Hiány önmaga „ellenértékévé” válik a megjelenítés szolgálatában. A visszahozhatatlant felmutató emlékezet tárgya — mint láttuk —, az a kamaszkor, amely, mint Szőcs Gézáé: „héja- sörénnyel és propellerekkel teli". Fölidézése Vári prózájában és lírájában a helyzetével számot vetett felnőtt által történik. Ami Várinál fikció, a mű számára tárgy, az — például Nádas Péternél — az önként adódó összevetés után láthatóan lehetőség, hiszen itt a gyermektudat közvetítői azonosságáról van szó. Nádast a gyermekszem optikája, a gyermeki irodalmi dimenziója érdekli, mint a kifejezés megteremthető lehetőségének stilizált közege. (Egy családregény vége). Ebben pedig — mint az ábrázolt világ felidézésének kézenfekvő epikai eszköze — a mese-műfaj általában nagy szerephez jut. A mese szolgálja az emlékezet megvalósítását Várinál is mint a tárgy szemléletmódjához legközelebb álló kifejezésmód. Vári meséi — a fogalmat most már tágabban értelmezve — a sóvárogva újraéit egykori valóság hiteles önmegnyilvání- tásai. A védtelenség ellenében bíztatást és bizonyságot remélve Krúdyt idézi meg: „mondd mi az amit úgy mesélhet az ember hogy / magamagát csontra kitárva ne bántsa magát / és hogy ...ez lehet.” (November). Vári is az igazat mondja, nemcsak a valódit, s az Éjszakai monológ csalódott keserűségéből kiindulópontjához, a barátsághoz tér vissza, hiszen itthon van a világban, és nem a küzdelem fáj uram adj nekünk bizonytalan véget bizonytalanságot de barátokat adj ne holló-lelkű népet és ne az érv legyen erős az eszme jusson hozzánk különben voníthatom majd a legszebbik hozsannát (fohász jóbarátokért) Ennek a vándorlásnak, a „megkötözött üresség”-bői a gyerekkorba a szárnyas halak hátán való visszautazásnak, de sokkal inkább annak a szándéknak a tisztahangú dokumentumai a Változatok, amely az ürességet igaz társakkal népesítené be. E zártságban a csend a magány csendje, „sebzett”, „halott”, „szótári”, vagy épp a nyelv-utáni kihaltság állapota (Mementó), amelytől a költő óvakodik, hiszen „...zátonyán / hátára billent vallomásom most / már örökre körülhajózhatatlan / ami voltam” (Ez nem mámor). A csendben megsemmisülne az emlékekkel való azonosság, a vállalkozás egyik alapvetése. Csönd és hiány — az emlékek hígulása a félelmet erősíti föl, s mint Szilágyi Domokos Circumdederuntjában, az Elégia vonatkerékre és magányra nagy versében is ott van a komor monotónia, az önmagába-zártságból való kitörés tompa indulata. És mi maradt? „ ... a gyermekkor tavából les-e még sárga unka, lép-e bogárlét magunk szabta útra, tartja-e juharunk millió levéltenyerét, hol reggelente fényesebb az ég? — folytathatjuk a kérdést Egyeddel. Vári válasza egyértelmű: „kihasadt labdámból j ódon levegő pisszeg / lélegzetvételnyi gyermekkor.” (Gyermekkor — fölgyújtott tükör). Egyetlen menedéke, bizonytalanságában erős vára „az észlelés kerete”, az anyanyelv. Verseskötetének tanúsága szerint a nyelv lehetőségeit, játékosságát és fegyelmét kutatva tételesnek is felfogható „szerelmes csendtan”-1 dolgozott ki, amelynek 405
