Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 1-2. szám - Szikszai Károly: Beszélgetés Simonffy Andrással

működési elvét... A környezetem azt mondta, biztosan mérnök leszek. Főleg, amikor megtudták, hogy magyar tanárom nyolc magyar elégtelenemmel disszidált. Máig hálás vagyok neki. Jól van, slágerénekes Kanadában. Szóval minden érdekelt. Az a fajta gyerek voltam, akire azt mondták: rendkívül intelligens, csak rendetlen, szeret komolytalankodni, szorgalma ki-ki hagy. Aztán dönteni kellett. Talán mert magányos gyerek voltam, ausztriai lágerek, véres tanyasi verekedések és lövöldözések emlékképeivel a tudatomban, gyorsan és teljesen nyütam ki egy-egy barátságban, szerelemben. S talán, hogy magamat jobban megismerjem, egyre inkább érdekelni kezdett a másik ember. (Jóval később, az egyetemen is a pszichológia érdekelt a legjobban. Ranschburg tanár úrnál vizsgázni is élvezet volt.)

Valójában azért küldtem be tizenkilenc éves koromban novellákat az Ű'j íráshoz, hogy leszámoljak ezzel az ambíciómmal. Hogy ne csak önképzőköri társaimtól és magyartanáraimtól kapjak véleményt, hanem egyszer Végre rúgjon úgy igazán seggbe egy komoly irodalmi folyóirat... Akkor aztán szépen tudomásul veszem, hogy ezzel nekem reménytelen foglalkoznom és kész. Itt történt aztán a katasztrófa, mert az akkor induló Üj Írás válaszolt, méghozzá Szabó Ede és Váci Mihály aláírással, hogy fáradjak be a szerkesztőségbe. És a három próbára beküldött írásom volt az első három megjelenésem, szinte egymás után.

Egyszerre csak ott voltam egy olyan szerkesztőségben, és egy olyan légkörben, ahol még ott mozgott Tersánszky Józsi Jenő, Tamási Áron, Veres Péter, akik egyszer csak bizalommal voltak hozzám, és valami szavuk volt hozzám. (Közben, tudod, még viselkedni sem tudtam. Tamási először megsértődött rám, mert nem mertem tegezni. De hát tudnád te tegezni az érettségi tételedet?) Beszélgettek velem. Nem oktattak. Nem á'zt magyarázták nekem, hogy hogyan kell írni... Nem szeminárium volt. Inkább azt éreztem, hogy valamit rám akarnak bízni. Ki-ki a maga módján. Nagyon sokáig nem értettem, hogy mit és miért... Vajon hogyan érdemeltem ki három-négy esetleg tehetséget mutató novellával, hogy mondjuk Tersánszky Józsi Jenő elcipeljen a saját Márvány utcai kocsmájába, félrevonjon, és hosszan magyarázzon nekem arról, hogy hogyan kell viselkedni az irodalmi életben, hogy mire vigyázzak, mire nem, s hogy ő is jól átverte őket, mert most azt hiszik róla éppen, hogy muzsikus . .. Így aztán idejekorán meg kellett értenem azt, hogy ők ki akarnak hagyni egy nagyon rosszul sikerült korszakot a magyar irodalomból. Következményeiben meg nem történtté tenni... Valaminek a tisztaságát és értékét szeretnék megőrizni és rábízni az utolsó percben egy ilyen semmiből jövő, még tiszta, még ártatlan nemzedékre, ilyen széplelkű taknyosokra, mint amilyen én akkor még voltam. (Mondta is nekem valaki akkoriban: „Felháborítóan ártatlanul tudsz előnézni a szemüveged mögül!”) Pár év nem telt bele, meghaltak ezek az emberek, hiszen tudod. Nagy szerencsémnek tartom, hogy még beszélhettem velük...'Éppen az indulásom miatt. Örökséget kaptam, érted?

Ha végül is író lettem, akkor azért lettem az, mert korán megkaptam a nagyoktól ezt az impulzust, és ezt a felelősséget. Hogy az első megjelent novelláim után nem egy vállveregetős „majd csak lesz belőled valami” világba kerültem, hanem hirtelen, nagyon barátian, de szinte leterheltek az egész magyar irodalom súlyával... Ahol meg kellett mérnem a magam kis tehetségét, a magam kis indulatait... Hozzá kellett mérnem magam a nagy egészhez, ami már nem stílus, nem kifejezési forma, nem csak nyelv, nem divat, nem egy korosztály vagy egy egész nemzedék kifejezési formája ... Ezt nagyon hamar megértettem. Elmondok neked még valamit. Ott, akkor az Üj Írásnál voltak,

25