Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 5. szám - Reismann János: Nyugtalan évek (emlékirat) II.

Vállalatunk virágzott, vevőkörünk nőttön nőtt, a legkülönfélébb munkákat bízták ránk. Egyebek közt egy illusztrált hetilap, a Detektív szerkesztését és teljes kiállítását, egy Lipcsében székelő kiadóvállalat Urban személyében minket bízott meg valamennyi általa publikált újság, folyóirat, és a Das Leben, az akkori Németország egyik legnagyobb magazinja grafikai vezetésével.

A Detektív számára címoldalakat, képriportokat és a mindenkori, folytatásokban közölt krimihez fotóillusztrációkat kellett készítenem. Minden folytatásban kellett találnom egy-két olyan szövegrészt, amely alkalmas az illusztrálásra. Kezdő létemre igyekeztem drámai jeleneteket kikeresni, előszeretettel gyilkosságot, hullákat stb. Lassan-lassan rájöttem, hogy jobb, ha olyan titokzatosan hangzó, meglepő mondatot vagy mondattöredéket választok, amely a tulajdonképpeni cselekménnyel csak lazán függ össze. Hatásosabb kikötni valamilyen tárgyra vonatkozó mondatnál vagy mondattöredéknél, és ezt a tárgyat a megfelelő perspektíva és megvilágítás alkalmazásával lehetőleg titokzatossá tenni.

Kellemes volt a Das Leben számára dolgozni: csinos lányokat, fiatal színésznőket fényképeztem, színes címoldalakat készítettem. Akkor még ismeretlen volt a Kodachrom meg az Agfacholor. Az akkori színes fényképek szörnyen naturalistának érzett tarkaságától iszonyodtunk, a panoptikumok viaszfiguráira emlékeztettek minket. Nagyon takarékosan, inkább jelzésszerűen anilinfestéke- ket használtunk, úgy, hogy a fotó struktúrája átüssön alóluk. [. . .]

*

Megvallom: megszerettem a fényképezést. Még akkor is fényképeztem, amikor nem kellett. Főként tájakat és embereket (inkább a nőneműeket...). Örömöm még csak fokozódott, ha másokkal is megoszthattam. Kivel? Syltával, a feleségemmel, Paul barátommal és a jó John bácsival — ez lett ugyanis a szigorú, de igazságos John Heartfieldből. A magam alkotói örömét három másik embernek továbbadni, ez már igen nagy szó — egy fényképész esetében.

A Leicámat elhanyagoltam. Volt egy összecsukható 9xl2-esem Zeiss-Tessar lencsével, egy Rolleiflexem és a műteremben egy szolid 13x18-as fakamerám háromszoros kihuzattal. Objektívül a Hugo Mayer-féle Deppelplasmatot használtam a hozzá tartozó széles látószögű lencsével. Csináltattam két alumínium- teknőt, mindegyiket kétszer három 1000 wattos lámpával, könnyen mozdítható, de azért elég nehéz alapzatra szerelve, úgyhogy három méter magasságig állíthattam őket a felborulás veszélye nélkül. Volt még három Kodak Spott-om, hozzá mintegy méter magas, 1,50X1,50 Praktikabei, úgyhogy bármely kívánt perspektívából tudtam fotózni.

Az üzem nőttön nőtt. .. Egyre több alkalmazottal dolgoztunk, nekem is veit két asszisztensem. Két autónk járt az üzem költségén. A mind magasabbra szökő üzemi költségek miatt egyre többet kellett dolgoznunk, újabb és újabb megbízásokat kellett elvállalnunk, aminek mi — elsősorban Urban és én — nem túlságosan örültünk.

Üzletfelünk lett a Német Ipari és Mezőgazdasági Kamarák Egyesülése, Németországnak ezek a ,,dutschnational” és számunkra egyáltalán nem rokonszenves tulajdonképpeni urai. Brüning kancellár kabinettfőnöke egy kéziratot hozott, amely szerint' a főnöke Istennek választott embere, aki Németországot kivezeti a világgazdasági válságból (1931 őszén). Illusztrált brosúrát kellett belőle készítenünk — és megcsináltuk . ..

Mindebben az volt a groteszk, hogy ezek az urak nagyon jól tudták — hi338