Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 5. szám - Reismann János: Nyugtalan évek (emlékirat) II.
nem voltam még úgy összenőve, hogy szinte automatikusan működtettem volna, valahányszor alkalom adódott. Mindig csak utólag jutott eszembe, hogy: ezt kellett volna lefényképeznem! * A Leicámhoz, sőt, általában a fényképezéshez való viszonyomban a döntő fordulatot 1929 nyara hozta meg. Ma már nem tudom, miért, miért nem, elhatároztam, hogy a szüleim és testvéreim szokásos meglátogatását összekapcsolom egy utazással keresztül-kasul egész Magyarországon, azzal a céllal, hogy bárhol legyek is, mindennap elsütök legalább három tekercs filmet. Elláttam magam egy doboz — 120 méter — Agfa Pankinevel. Ez volt minden kiadásom, lévén Magyarországon sokfelé rokonaim és ismerőseim, akik ha nem is láttak mindenütt szívesen, látszatra legalábbis szívélyesen fogadtak. Ha ma valaki azzal a kéréssel fordulna hozzám, hogy szeretne megtanulni fényképezni, mit tanácsolok, azt mondanám: vegyen egy Leicát és pufogtasson el mindennap három tekercset... Én elpufogtattam a napi hármat — néha még többet is —, mintha valami naiv naplót vezetnék, hogy valakivel közöljem: merre jártam, mit láttam. Például: Szombathelyen vasárnap délelőtt az emberek a főtéren sétálnak; — délután jönnek a nagybácsik, és a szüleimmel kártyáznak a kertben; — milyen komikus a budapesti unokafivérem, mikor tusol; — ismerőseinknek szép villájuk van a Balatonnál; — milyen vidáman élnek; — van egy szép lányuk is; — a Tisza partján iszapfürdőt lehet venni... stb. Természetesen eszem ágában sem volt naplót „írni”; nem törtem én akkor semmin a fejem, csak egyszerűen lefényképeztem mindent, ami érdekelt. Az Alföldön éppen arattak. Pirkadatkor keltem, hogy elkaphassam a mezőre kivonuló aratókat, velük voltam munka közben, lefényképeztem őket pihenőben, mikor ettek. (Eközben megtudtam, hogy az emberek, földtelen parasztok, summások ezért a rendkívül nehéz, napi 18 órás munkáért az élelmezésen kívül naponta egy pengőt kapnak!) Elmentem Ceglédre a lóvásárra, cigányokat fogadtam fel, hogy levehessem őket muzsikálás közben, meglátogattam egy apácák által fenntartott szegényházat, ahol a mindkét nembeli, már munkaképtelen summásoknak az eltartásért egész nap imádkozniuk kellett, kimentem egy birtokra, mert megígérték, hogy bemutatják a szarvasmarha fedeztetését. A jelenetet meg kellett ismételni, mert a pillanatot — a szó legszorosabb értelmében a szempillantásnyi időtartamot — elmulasztottam. A kompozíció törvényeiről fogalmam sem volt. Igyekeztem a folyamatot lehetőleg úgy befogni a keresőbe, hogy minél világosabban látható legyen. A háttér? Nem érdekelt. Amennyire módomban állt, törődtem a megvilágítással. Legszívesebben kora reggel és 4—5 óra után fényképeztem, amikor az árnyékok hosszabbak és a fény lágyabb. Az anyag felhasználhatósága felől egyáltalán nem csináltam magamnak gondot. Mire a 120 métert, mintegy 80 tekercset elhasználtam, le is telt az az egy hónap, amit nyaralásul engedélyeztem magamnak. Filmjeimet Berlinben hívattam elő, egy fotóvállalatnál. Ez hiba volt. Mert először is minden film végén egy-két képkivágás veszendőbe ment, másodszor pedig az üzemi fotólabor a negatívot mindig csak a gamma egy tört részéig hívja elő. Tapasztalatom szerint azonban előnyösebb a Leica-negatívot valamivel erőteljesebben előhívni, hogy lágy papírra nagyíthassunk. A terjedelmes anyagból csináltam jó néhány száz nagyítást — és bár 330
