Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 5. szám - Reismann János: Nyugtalan évek (emlékirat) II.
REISMANN JÁNOS Nyugtalan évek II. BERLIN Az 1926—27-es párizsi tél nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet. Sikerült ugyan néha megrendeléshez jutnom, csakhogy derék dán barátomnak mindig éppen akkor fájdult meg a feje vagy hívott teára vendégeket, mikor én akartam használni a műtermet. Ilyen körülmények között kaptam egy levelet Berlinből — Errelltől! — hogy egy Schneider nevű fényképész valami műteremfőnököt keres, ő pedig engem ajánlott neki, és Schneider ott elfogadott. Igen ám, de hirtelen Párizsban is új kilátásaim nyíltak: egy amerikai férfi meg a barátnője meg akarta tanulni a fényképezést, nekem kellett volna számukra berendezni egy műtermet, ahol én is dolgozhattam volna. Mit tegyek? Elmentem Fernand hoz, a Select barmannjához egy kockapartira. Ha nyer, megyek Berlinbe, ha én nyerek, maradok. Fernand nyert — így kerültem Berlinbe. Ernst Schneider azokban az években Berlin legsikeresebb fényképésze volt. Amin az értendő, hogy az ő üzlete ment a legjobban, ő kereste a legtöbbet. Minden tekintetben kitűnően szervezett üzeme az Unter den Linden-en egy ház két felső emeletét foglalta el. Az üvegtetejű és üvegfalú műterem a sok kis, mozdítható függönnyel tökéletesen megfelelt a nappali felvételek céljára, emellett azonban volt még benne egy óriási ívlámpa kétszer három fényforrással, két nehéz fényszóró az effektusokra és egy félwattlámpa derítőnek. A nagy 24X30-as műtermi kamera Heliarraí volt ellátva. A felvételezőkhöz igen terjedelmes sötétkamra csatlakozott: itt egy alkalmazott kizárólag lemezeket hívott elő. A felvételkor azonnal megkapta őket, és a vevő csak akkor távozhatott, ha a mestert értesítették, hogy minden rendben. A lemezekről egy ugyancsak tágas helyiségben napfénylevonatot készítettek: a napfényt szükség esetén erős higanygőzlámpák helyettesítették. Ugyanebben a helyiségben készültek a pigmentnyomatok is. A retusőröknek saját szobájuk volt. Még két sötétkamra volt, egyikben a kópiák, másikban a nagyítások készültek. A vevőt egy hölgy fogadta, a főnök jobb keze. Előbb mindent megbeszéltek: a képek méretét, típusát és számát, no meg természetesen az árát, ezután járultak csak Schneider mester színe elé. Felvételei „dix-neuf cent” stílusúak, azaz mérsékelten modernek, magyarán se hús, se hal voltak. Ám megfeleltek vevőköre, a császári „előkelők” ízlésének, akik a weimari köztársaságban is előjogaikat töretlenül megőrizték, erköleseiket és szokásaikat a „régi jó időkből” átmentve. Ennek a világnak az eleganciája persze kicsit mucsai volt, vidékiesen úri, a nőkből hiányzott a báj, a férfiak mintha nyársat nyeltek volna. Néhány hétig Schneider műtermében ácsorogtam és néztem, hogy Herbert, a fia és Stephan, a kedvenc, hogyan babrál a lámpákkal és függönyökkel. Magam a kisujjamat sem mozdítottam; engem azért hívtak, hogy felvételeket készítsek, azt pedig Schneider maga csinálta. Egy szép napon aztán csendben odébbáll tam. 323
