Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 1-2. szám - Simonffy András: Bizalmatlan tavasz (regényrészlet)
a mondatai? Idézem: „A Magyar Honvédség tényleges katonai szolgálatban álló tagjai saját személyüknek, vagy vagyoni javaiknak orosz katonai részről történő jogtalan és közvetlen megtámadása esetén, amennyiben a támadás másként el nem hárítható, jogosultak az őket megillető fegyvert használni.” Érthető ez? Vorosilovtól Vörös János arra „kér” engedélyt, hogy orosz katonákra lőhessen ... Aztán — később érdekes lesz ez a dátum! — március 4-én újabb átirat a Szövetséges Ellenőrző Bizottsághoz: „Február 26-án megküldött ilyen és ilyen számú átiratomban foglaltak elgondolásomnak nem felelnek meg. Kérem az említett iratot hozzám visszajuttatni. Aláírás: Vörös János.” Tehát nyolc nap múlva a honvédelmi miniszter megbánja, hogy elküldte' az Egyezményt, és visszakéri ... De még február végének napjainál tartunk, s éppen azon törjük a fejünket, hogyan lehetne finoman puhatolózni az oroszoknál afelől, vajon nem Vörös János személye-e az előrehaladást gátló tényező. Muhoray Zoltánnak támad az az ötlete, hogy itt van három magyar tiszt, köztük egy tábori lelkész-főhadnagy (a nevüket hadd ne említsem), akik átigazolásukig az ukrán frontparancsnokság kötelékében tevékenykedtek. Hátha ők tájékoztatni tudnak bennünket arról, hogy mi a szovjet hadvezetés véleménye a Honvédelmi Minisztérium s annak élén Vörös János ténykedésével kapcsolatban? Muhoray éppen élelmiszerküldeményt kapott vidéken élő szüleitől, köztük néhány csirkét, innen támadt az az ötlete, hogy a csirketort kössük össze ezeknek a tiszteknek vacsorára történő meghívásával, s ott majd bor mellett puhatolózzunk náluk, amolyan baráti beszélgetés formájában. A tábori lelkész és a két százados a meghívást elfogadta, Muhorayné főztjét dicsérték, a bor ízlett. Előadtuk gondjainkat, ők megígérték segítségüket. Azonban nem az Ukrán Fronttal kerestek kapcsolatot, hanem Vörös Jánossal, mondván: fegyveres összeesküvést szervezünk ellene. Másnap délben egy órakor, éppen ebédelés közben Maiéter Pál „R” gárdája gépfegyverekkel körülvette a tiszti étkezde épületét, és hazaárulás, valamint katonai zendülés vádjával Kéri Kálmánt, Muhoray Zoltánt, Török Józsefet, Muhoraynét anyádat és engem látványos körülmények között letartóztatott, majd a városi rendőrség pincebörtönébe zárt. Maiéter „R” gárdáját Vörös János feltehetőleg kölcsönkérte Rákositól, mondván: végre lecsap a honvédségben megbúvó reakciós, fasiszta elemekre. Nemrég egy hadtörténész megtalálta Rákosi Mátyás március 3-án délelőtt Vörös Jánoshoz címzett levelét. Ebben Rákosi azt írja a honvédelmi miniszternek: reméli, hogy most megmutatja, hogyan kell eljárni a nép ellenségeivel szemben. Vörös János megígérte ezt, majd munkatársainak — mint utólag megtudtam — kijelentette: Ezeknek a vérében fogom megmosni a kezem. Kérit hamarosan el kellett engedniük, az a műhiba történt ugyanis, hogy nem volt ott ezen a vacsorán, sőt, meghívást sem kapott oda. (Bár tudott róla.) Közölték velünk, hogy nem rendes katonai bíróság tárgyalja meg az ügyünket, mert statárium van érvényben. Tehát statáriális bíróság elé kerülünk. Mindenfajta statáriális bíróság egyetlen és gyors ítéletet szokott hozni: halál. Sikerült rátapintanunk az érzékeny pontra? Vagy mégsem? Mégis mi lettünk volna (Kérit elsősorban beleértve) azok a tisztek, a legaktívabbak, „legizgágábbak”, s leginkább szem előtt lévők, akik az igazi akadályt jelentettük? Vagy egyszerűen csak példát kellett statuálni arra, hogy igenis vannak a demokratikus hadseregbe befurakodott szabotőrök, akiknek leghőbb vá20
