Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 4. szám - SZEMLE - Zalán Tibor: Döbrentei-maszk Kierkegaard falára

zete), és amikor zavarossá válik. A legtoleránsabb közelítéssel sem lehet elfogadni például a következő képeket: „fölizzik a ku^yavonítás sápadt / kötele,” vagy: „megmutatkoznak a hatalom / trágár szeretkezései lőporrajzolta drasztikumban,” vagy: „taposnak az árban a férfiak, a lábuk szára / egy-egy Akropolis.” Kiemelések tőlem — Z. T.) Pedig Döbrentei Kornél mestere a meghökkentően eredeti képeknek. Képei eredetisége, amennyiben ez analizálható, a gyakori birtokos-viszony alkalmazásában, valamint az igék és igenevek fölfokozott használatában rejlik. A birtokos grammatikai funkciójában általában elvont fogalmat szerepeltet, képeit más közelítésben nem is képeknek, inkább fogalmi koncentrátumoknak kellene neveznünk. Azaz: nem hasonlóságon alapuló megfelelések/megfeleltetések, sokkal inkább expresszív újrafogalmazások figyelhetők meg genezisük mélyén. Illusztrációként egy megrendítően szép sor: „tenyerünk országútján fölverik a sírás sátrait”,; s egy meghökkentően vad sor a sok hasonló közül: „az orchideák szaga karcsú néger nő a parton”.

Ez, a már indulásakor önálló hang, ez a képi építkezés Döbrentei jelentkezéséig nem volt meg a magyar irodalomban. Hogy első kötete nem váltott ki nagyobb visszhangot, ő annyiban hibás, amennyiben gyakran ellenőrizetlenül sorakoztatta egymás mellé a képeket, kevesebb gondot fordított a kompozícióra, így lírája, főleg azokon a helyeken, ahol törmelék dolgokat hatalmas képekben jelenít meg, keresettnek tűnik. A Skorpió jegyében világa még nem önmagáért tetsző világ, átélhetősége, megragadható anyaga elmarad a formai kivetülése mögött. Benne a középpont a költő, öklösen, dühösen, ártatlanul és pantheistán — valahol álom és ébrenlét között, képzelet és valóság közé szerkesztett, mélybe zuhanó és magasba induló, de örökké lengő trapézon.

KIERKEGAARD: SORSA HASONLÓ AMA SZERENCSÉTLENEKÉHEZ, AKIKET PHALARISZ BIKÁJÁBAN LASSÚ TŰZÖN KÍNOZTAK, ÜVÖLTÖZÉSÜK AZONBAN NEM JUTHATOTT EL A TÜRANNOSZ FÜLÉBE, HOGY RÉMÍTSE ÖT, SZÁMÁRA EZ ÉDES MUZSIKÁNAK HANGZOTT. Hogy az első és a második könyve közötti különbséget megragadhassam és szemléltetni tudjam, vissza kell fordulnom a hasonlatért. Az első versesfüzet szerzője artista volt, elsősorban nyelvi artista. A másodikban a tornász mutatja be tudását. Tornász, aki tudja — meg kellett tanulnia —, hogy egy hátrabukfencben is benne lehet a szalto mortale halálos pörgése. Már nem maga a mutatvány izgatja (tud-e verset írni, vagy sem), hanem a szeréhez kezd el ragaszkodni (a valóságához). Ha az egyszerűség minősít, akkor egyszerűbb lett költészete. (Ez természetesen relatív, mert még most is egyike legbonyolultabb költőinknek!) Ez az egyszerűsödés hozza magával azt a fontos új elemet, mely indulásakor, annak jellegénél fogva, nem lehetett jelen: az elhallgatást, mint gondolati ritmust. Már nem érzi szükségét a mindentleírásnak, egy-egy elhallgatott sorával is szíven tud ütni bennünket.

A Szökőév címében is visszafogottabb, mint az előző könyv, tartalmában meg- foghatóbbb, leleplezőbb. Bevezető verse rögtöni mítoszfosztás.

Ismét az arany hátterek s a félelem.

Hullongó diókkal kopogtatsz a szívemen —

bebocsáttatást remélsz, apostoléhű ősz.

Utolsó miséd e délelőtt, aztán megölsz;

elég az ünnepélyből!, fegyvered kegyes,

nem termel vérszagot, álmodozva megkeres.

Ha nem sérti ez a kitétel: emberibb lett Döbrentei költészete. Esendőbb, keserűbb, groteszkebb(!). Nem a világ elfoglalásának nagy romantikus mítosza foglalkoztatja többé, sőt, be kell vallania: már az is elérhetetlenné vált, amit visszahúzott, vagy akit visszahívott magához a föld.

A távoli képek összedobálása ezért nem forróságot, hanem megdermedést, drámai hangütést eredményez: „Ínyemen elmúlik a málna. Apám, keserű / a májad. A töltényhüvelyben hűvösödik / már. Sötét lázban reszket az ingem.” Három sorba három

318