Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 4. szám - SZEMLE - Ambrus Lajos: Rácz István: A finnugor népek népművészete
állhatatlanság, torkosság — miatt esett az emberek áldozatául. Ö a vadász- és pásztorember legveszélyesebb ellensége. A szabadságharc évében hazatért és felfedező útjába belerokkant Reguly Antal írja a vogulok medvetiszteletéről: „Medveénekeikat medveünnepeik alkalmával éneklik, miket minden egyes medve elejtése után három nappal tartanak... Csodálatos képekben bővelkednek a medveénekek, költői lelkű nép gazdag képzelőerejéről tanúskodnak.” Munkácsi Bernát 1891-es tanulmányában árnyaltabbá teszi a képet, midőn egy még korábbi, 18. századi szemtanú leírását közli az obi-ugorok medvetiszteletéről: „Ha medvét sikerült ölniük, lenyúzván bőrét, a bálvány hajléka előtt helyezik el, kiterítik azt azon módra, hogy élő állatnak tűnjék. Aztán az egybegyűltek nagy vigalmat és táncot visznek végbe körülötte, s kijelentik énekeikben, hogy ők nem vétkesek megöletésében, hiszen nem ők készítették a nyílnak vasát és tollát, hanem a muszka kovácsolta a vasat, a tolinak pedig a sas a nemzője. Ilyen énekeket kurjongatva végre közelebb jönnek, s megcsókolják a kiterített bőrt, s miután az efféle ördögi játékokkal bételtek, a bőrt eladja a gazdája... Ezen vadállatnak ily különös tisztelete, úgy látszik bizonyos fokon bálványimádás, mit az is mutat, hogy esküjüket is a bőrén erősítik meg, s az ilymódon tett esküt rendkívüli gonddal megtartják.” A medve-motívum természetesen nemcsak a népköltészetben, hanem — többek között — a díszítőművészetben is felbukkan. A kötet obi-ugor anyagában többször előkerül kevéssé ismert prémrátétes, kéregfaragású vagy gyöngyhímzésű rokonai társaságában. „Fejetlen coboly”, „keretes toboz”, „rókakönyök”, „mammutagyar”, „nyúl- fül”, „mitikus madár” — a szalagdíszes medve-motívum mellett a kedvelt elemek. (Micsoda kormányzó erő!, a stilizált ábrák fellebbezhetetlen pontossággal jelzik az ősközösségi vadász-halász életforma összegző élet- és stílusjegyeit.) Az elemek közül idővel csupán a medvemotívum vált pattern-erejűvé; itt elég ha Domokos Péter keleti finnugor irodalmi szöveggyűjteményének címére, a Medveének-re utalunk, vagy ha a mai költészetre gyakorolt hatásai közül Nagy László Medvezsoltárát említjük. A vogul medve-motívum kiemelése máig ható vonatkozásai miatt kézenfekvő volt. A kötet azonban természetszerűleg e mozzanatot nem hangsúlyozza. De hát: végülis mi ez a könyv? Fényképalbum vagy tudományos dolgozat-esszé? Racionalizálhatónak vélt gyűjteménye egy foghíjas tárgyi emlékeket felhasználó spekulációnak vagy pontos látlelet hajdani önmagunkról? Miféle ízlésvilágot hordoz? És főképp: felismerhető-e az évezredekkel ezelőttinek rekonstruálható alapkultúrában tegnapi-tegnapelőtti népviseletünk, díszítőművészetünk, egyáltalán: magyar népi kultúránk? 3. Az elmúlt években erőteljesen megnőtt Magyarországon a népművészet iránti érdeklődés. Egyre több hiányt pótló művel gazdagodott az önismeretet segítő könyvtár.* Ennek ellenére népi kultúránkat még ma is gyakorta hamisan idézzük és esetleg félreértelmezzük. Csoóri Sándor rádió- és tévéadásaink népdalműsorairól írva épp e torzításokat emeli ki: „Többnyire ott reszketnek fölöttük a hajdani gyöngyösbokréta viaszbóbitái. A hamis csillogású pitykék, a kirakati cafrangok, a vasárnapi népiesség nefelejcskék érzelmessége”. önismeretünk szempontjából a széles néptömegek kultúráját bemutató művek kiadása és elmélyült befogadása — ahogyan azt a bartóki—kodályi életmű kisugárzása biztosítja: cselekvés, magatartás és tett. Rácz István könyve ebben a vonatkozásban is figyelemre méltó: olyan kultúráról tudósít, amelyről egykori tegnapi-teg- napelőtti önmagunkra ismerhetünk, hisz elsőnek történelmünkben elődeink és rokonaink anyagi kultúráját művészi fotókkal, egymás mellé állítva tárja az olvasó elé. * A hetvenes években örvendetesen megnőtt a finnugrisztikával foglalkozó szaktudományi kiadványok száma is. Legfontosabbak: a finnugor őshaza nyomában 1973, Uráli népek 1975, Vízimadarak népe 1975, Medveének 1975 és Uráli nyelvrokonaink 1978. 308
