Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 4. szám - TANULMÁNY - László Gyula: Más megoldás is elképzelhető?

taluk tanított tulajdonságai — amelyek testi valónkból folynak — lehetővé tennék bármely jelenség hangzó leírását szóvá tömörítését. Természetesen az effajta gondolatvilágban szinte értelmetlen bármilyen e nyelvrokonság feltevése, hiszen minden nyelv belső kényszerből születik.

E gondolat peremén — egyoldalú sarkításból — merült fel az, hogy az „ábrázoló szavak” az ősnyelvben alakultak ki (ez némileg rokon Marr négy szótagos ősnyelvével). Egyik, nemrégen megjelent könyv azt bizonygatja, hogy ez az ősnyelv a magyar lenne, s ennek korcshajtásai Eurázsia többi nyelvei.

1975-ben egy meglepő tartalmú könyv jelent meg Bécsiben német nyelven (Kemény Ferenc: Das Sprechenlernen der Völker), amelyben a szerző nem kevesebbet mond ki, minthogy a nyelvek az újkőkor földművelőinél keletkeztek, méghozzá egyetlen ősnyelv elkorcsosulásából — az angolból származó pidgin módjára — s ez az eurázsiai ősnyelv a magyar lett volna. (Itt már eleve meg kell jegyeznem, hogy a nyelvek sokkalta régebbiek, mint a földmívelés!). Nos, nézzük azt a négy nyelvészeti tanulmányt, amelyben a szerző kifejti tételét. Az elsőben küzd az ellen a beidegzett tétel ellen, hogy (5): „.... bizonyos nyelvek a múltban valamiféle hangzóváltozások következtében más nyelvekké változtak volna ...”, tovább folytatva: „ ... nyelvek történetében valóban adódnak hangzóváltozások; de először is ezeknek szerepe sokkal alárendeltebb, mint ahogyan gondolták, és másodszor — minden nyelvben és minden időben — erősen tör- vényszerűek, mert a beszélőszervek alkatától függenek. E jelentéktelen hangzóváltozásokat nem tekintve, az egész történeti hangzóváltozás tana csalóka látszat ...” (49.) „Valamennyi tudományos szófejtésnek alaptétele az összehasonlított szavak betűszerinti egyezése. Olyan nyelvek egyező szavai, amelyek ma nem számítanak egymás rokonainak, nem a véletlen szülöttei, hanem tudományosan helytálló magyarázatra várnak. Az ilyenfajta azonosságok egyik lehetséges magyarázata abból adódnék, hogy egy ősrégi művelt nyelv elkorcsosulásából (pidginesedéséből) magyarázhatók.” Ebből következik, hogy könyve egyik fejezetében a valamennyi eurázsiai nyelvben a közös hagyományokat keresi. Az ősi hagyomány nyelvét a magyarban véli felfedezni, abban a népben, amely szerinte az újkőkorban (neolitikumban) megteremtette volna a földművelést. Könyve utolsó, negyedik fejezetében indokolja ezt a valóban váratlan kijelentést. Nem merem a vonatkozó fejtegetéseket szószerint fordítani, mert tiltja szeméremérzetem, s ezért megkísérlem összefoglalni, amit Kemény Ferenc mond. Abból indul ki, hogy a magyar nyelv alapszókészletében vannak ikerszavak, amelyek a szerelmi együttlét és kielégülés sóhajaiból, ritmikus kísérőhangjaiból keletkeztek. Ezekből lettek az ősasszonyok csalogató szavai, amelyekkel hímjeiket páro- sodásra hívták. Ezek közül a mai magyar nyelv — szerinte — kettőt őrzött meg: isi-pisi és iti-piti. Az első ma a gyermeknyevben őrződött meg, a másik jelentése itzi-pitzi (változatok: etye-petye, ötö-pötö, mind kedveskedő szavak). Nos a további levezetések most nem érdékelnek minket, legyen elég ennyi ezekből. Egyik sarkalatos tételét, azt ugyanis, hogy a szavak teste nem változik, több „őstörténészünk” is magáévá tette, hiszen megkönnyíti a szóhasonlítást 'és igazolja az összecsengéseket. Kemény könyvéből még csak annyit, hogy szerinte (134) a Duna vidék újkőkori földművesei magyarok voltak. Ennek a gondolatnak majd még más fogalmazását is megismerjük.

A nemrégen elhunyt Magyar Andorján azt a gondolatot fejtegeti, hogy a magyarok „míg a világ s két nap” (hogy ezt a székelyföldi kifejezést használjam), egyszóval kezdettől fogva, mindenkit megelőzve a Kárpát-medencében laktak. A Csodaszarvasról írt és Londonban megjelent könyvéből idézünk: „Hogy a magyarok Ázsiából jöttek volna és hogy nomádok voltak: minden bizonyítékot nél276