Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 4. szám - TANULMÁNY - László Gyula: Más megoldás is elképzelhető?

nevezett etimonon túl, csak Összehasonlít...” A 101. oldalon A h-hang szerepe című fejezetben: „A h-hang úgy keletkezik, hogy hangosan lélegzünk. Üres értelmetlen hang a h, a szó, a fogalomalkotásban, legalábbis nyelvünkben éppen ez teszi értelmes hanggá. A h, minden hang és szó, előtt meghiúsítja az eredeti értelmet, hasonlóan az s-hanghoz, amely megsemmisíti, vagy végtelenné tágítja. Az a, o mutató, irányhang előtt a határozott irányt határozatlanná teszi a h- hang . ..”

Most pedig olvassunk el néhány sort dr. Bállá Zoltán egyik leveléből. „ ... az -á-hang természetes alaki értéke — lapos —. A -b- hangé boltos, félgömbszerű. A -c- kemény alapzattal sima, s ezzel kocogó és csörgő. A -d- domború. Az -e- elliptikus, az finoman foszlott. A -g- gömbölyű. A -h- felületet horzsoló. Az -i- pontszerűen kicsi. A -j- hajlott. A -k- derékszögben tört s kemény. Az -l- nyúlt. Az -m- tömbös. Az -n- görbült, konyult. Az -o- kerek. Az -ö- is göm- bölydeden tömbös. A -p- puhán tapadó. Az -r- részelt. Az -s- sima. Az -sz- szétosztott, kusza. A -t- telítő, tapadó. Az -u- üres. Az -ü- szűkebb, mint a tüsző vagy gyűszű. A -u-szöges, vájos. A -z- metszett, ízelt. A -zs- pedig sima ízekkel zsúfolt.”

Természetesen ha végül is bebizonyosodna a hangok ,/leíró” volta, akkor az összes eddigi nyelvhasonítási-, rokonítási-, családfa-elméletek hasznavehetetlenekké válnának. Ezért — kivételesen — mindjárt az első gondolatokhoz hadd fűzzem hozzá a magamét is.

Én úgy gondolom, hogy az a tudás, hogy a hangokat az egységben kiejtett szavakból el tudta az ember különíteni, s a különböző értelmű szavakban felismerte, hogy azonos hangok vannak — nagyon késői, s nem az elején, hanem szinte a végén áll a nyelvek kialakulásának. Szavaink tehát — gondolom — nem a hangok egymásmellé rendeléséből jöttek létre, hanem a szó mint egész született meg (esetleg nem is szó, hanem mondategység volt az elején). A hangok különválasztása embervoltunk egyik nagy felfedezése, hasonlatos ahhoz, amikor a színeket leválasztottuk a tárgyról, s megalkottuk a különböző színű festékeket. Tegyünk próbát. Kíséreljük meg pl. „meder” szavunkat (ismeretlen eredetű, mondja Bárczi Szófejtő szótára) elemeire, azaz hangjaira bontani. A „meder” ér, patak vagy folyó árkát jelenti. De vajon a szókezdő „m” azonos lenne a meleg, méh, metél, mocsok stb, stb. szavaink kezdő m-jével? Mi köze a folyómedernek a nyári meleghez, a mézgyűjtőkhöz, a szabaduláshoz, vagy a koszhoz? De vegyük a meleg második hangját az e-t. Van-e ennek köze az eke e- jéhez, vagy az „egy” számjegyhez, az edényhez, ebhez, egérhez stb. stb. Nyilván nincsen. Lássuk ugyanúgy a d-t, van e köze dél, darázs, dac, dög stb. d-jé- hez: vagy vegyük még az r-et, van-e valami halvány köze pl. a ránthoz, rág- hoz, rekedthez, stb. stb. Bizony nincsen. Mire célzok ezzel a tallózó felsorolással? Arra, hogy a szavakból a hangok különválasztása szinte beláthatatlanul bonyolult és „absztrakt” tette volt az emberiségnek, talán-talán csak az írás kényszere vitte rá az embereket, hogy a különböző szavakban (melyek megbonthatatlan egységek voltak) az azonos (de szavanként más jelentéshez kapcsolódó) hangokat felismerje. Az természetesen ezek után is feltehető, hogy a hangok testes, selymes, édes: üres stb. stb. érzetei önkénytelenül egyesültek a kialakuló szavakban. De számomra kétségtelennek látszik, hogy előbb volt a szó, s csak azután vált tudatossá, hogy hangokból áll. A szavak hangokra bontásának nagyszerű felismerése nagyjában azonos jelentőségű az emberiség történetében, mint a számok elvonása a tapasztalt valóságból, vagy a színek — megjelenésüktől független — voltának felfedezése. Nem embervoltunk elejére vallanak ezek az eL vonatkoztatások, hanem igen-igen későre.

Visszatérek Erdélyi József és Bállá Zoltán elméletéhez. A hangoknak ál275