Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 4. szám - TANULMÁNY - László Gyula: Más megoldás is elképzelhető?

de gondolom, a rokonság hirdetői ellentmondást nem tűrve vallották a maguk igazát. Vannak olyan feltevések is, amelyek nem meglevő, hanem elpusztult ősnyelvekből származtatják édes anyanyelvűnket, sőt olyanok is, amelyek szerint a legrégibb emberi nyelv éppenséggel a magyar volt.

Mintegy magyarázatként e sokféle kísérlethez idézzük Bérezi Géza megállapítását (Szófejtő Szótár, 1941 :V.): „ ... nincsen két olyan nyelv a világon, melyben 1—200 egymáshoz jelentésre hasonló, hangzásra összecsengő szót ne lehetne találni”.

Óvakodtam attól, hogy az alábbi ismertetésben bárkinek jószándékát sértsem. Ezért lehetőleg nem is én foglalom össze, hogy mit mondtak, hanem idézem saját mondataikat, nehogy abba a hírbe keveredjek, hogy ismertetésemkor torzítottam volna tanaikat. Igyekszem azért, hogy az összetartozó egymás- raépülő, vagy egymást legalább tudomásulvevő gondolatokat egybeválogassam, bár ez meglehetősen nehéz, mert ahány, annyiféle módon közelít múltunk felé, s általában mindegyike magának követeli a „felfedezés” elsőségét. Jószerével csak az utóbbi évtizedekben felbukkant ötleteket ismertetem, nem térek ki például Hevesi-Uxbond elméletére, amelyik a mundákkal hozott minket össze, jóllehet Molnár Erik akadémikus egyidőben egyik elméletének alapjává tette. Igaz, hogy előtte Tolsztov vetette fel annak lehetőségét, hogy az Arai tótól délre (mundák) és északra (ugorok) vándorolt törzsek közt elképzelhető valamilyen kapcsolat (ő is Uxbondra hivatkozott). Tehát e régi elavult elméleteket nem idézem fel, inkább azokat mutatom be, amelyek napjainkban is hívő tábort gyűjtenek maguk köré. Tudnunk kell ugyanis, hogy e gondolatok legtöbbike a magyar értelmiség egy részében hitté, rajongássá vált, s ennek „szilárd talajáról” mélységesen elítélik, nemzetellenesnek tartják a finn-ugor iskolát.

Mivel pedig ez a könyv történelemtanároknak szól, jövendő értelmiségünk nevelőihez, nem szabad semmibe venni ezeket az elméleteket, amelyek idehaza is széles körben terjednek. Mégsem vitára szánom ezt a bemutatást, inkább arra, hogy egyrészt egy-egy hívő tábor láthassa: se vége, se hossza az ötleteknek, másrészt pedig általában tájékozódást nyújtsak a magyar olvasóknak az őstörténetünk körül felburjánzó vélekedésekről.

Kezdjük azokkal, akik, elvetik a nyelvhasonítást, a rokonnyelveket, nyelv- családokat, mert a nyelv hangjait ábrázoló erejűeknek tartják, a szavakat pedig a tárgyak hangbeli másának. A rokonhangzású szavak és jelentésük tehát nem történeti kapcsolatot jelentenének, hanem fiziológiait, élettanit. A hangok testességével, öblösödésével, simaságával érdességével, keménységével, lágyságával mind megannyi lehetőség van a tárgyak tulajdonságának „leírására”, s mindezek voltaképpen a hangok megformálásának érzelmi vetületei, a hangképzéskor működésbe lépő erők tükröződései. A magyar irodalomban régebben Erdélyi József kiváló költőnk kísérelte meg a hangok természetrajzának és a szóképzésnek egybekapcsolását. A kérdés élettani megközelítését dr. Bállá Zoltán ipolysági orvos kutatja a hangképző szerveink alkata és erőkifejtése alapján. Leveledből is idézek — engedélye alapján — néhány megfigyelést, hogy a kérdés megfogalmazása világossá váljék olvasóinkban. Meg kell jegyeznem, hogy újabban Kiss Dénes költőnk vet fel hasonló gondolatokat.

Erdélyi József (Ardeli szép hold, Bp. 1939:6—7.) így ír: „Nem is a nyelvtan, a szótan és a mondattan érdekelt engemet, sem az összehasonlító nyelvtudomány. A beszéd maga, a szó, a szó eredete. Az, hogy miért hívnak valamit úgy, ahogy, és miért nem másképp. Mit jelentenek a szavak magukban, összehasonlítás nélkül? Mit jelentenek a hangok a szótól függetlenül önmagukban. Lehetetlen, hogy ne volna értelmük ... A mai nyelvtudomány nem kutat az ősgyökökön, az úgy274