Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 4. szám - Ágh István: Levél Kiss Annának
Először a ritmus meg a hangulat szokott kikezdeni velem, aztán a fejemhez vágott szavak, kifejezések, akár rózsák, akár kövek. Végül az úgynevezett tartalom. Azt hiszem a legtöbb olvasónál fordítva van ez. Persze, magamnak sem lehet ennyire egyszerűsíteni. Énekeidben azt szeretem legjobban, hogy nem kell megértenem, mert gyönyörűen éreztetik magukat. Mit értsek meg mostani cigarettám füstjén, mikor elbolyong a délutáni fényben? Aztán mégis utána gondolok a versnek. Mintha univerzum volna a kisujjra húzott gyűrű ékkövében, négy sorba, mintha minden beleférne, a rossz és a jó, a bajsejtelem, az éber félelem, a gyilkosok vártája, a hajas csillag, akit nemcsak rossz tündérnek sejtek. Olyan utat tehetek meg gondolatban, mintha űrutas lennék, s megtudhatnám, szélben jár az üstökös és haja van a csillagnak, az üstökösnek, a hajnalcsillagnak. Mostanában az a mániám, Anna, Hölderlin volt a világ legnagyobb költője néhány rövid, utolsó versében. Véglegeseket írt, nincs semmi jelmez, maszk, máz. Az efféle költészet között olyan a különbség, mint a fűbe hulló kásáskörte és a körtepálinka között, amivel a te macskaprémkalapos hölgyed proszitol. A költészet legyen tömény szesz, magasfokú! Ne üdítőital, se sör, se bor! Hát, énekeid ilyen élményt adtak nekem. Könyveidben ceruzajelekkel emlékezem rá. Mégsem idézem, más máshová húzhatná a grafitot. Inkább a liános szerkezetet említem. Például, a Halhatatlan és az Azok című verseket, ahogy magukba visszakunkorodnak. Olyanok, mint a szőlőlugas szeptember eleji fényben. Szinte énekelnek, vagy talán én dúdolok alattuk? Vogelweide, Dzsajadéva, a trubadúrok Provence-ból, I. Sancho portugál király-költő, spanyol gitáros mondja velem: piros levél a szív csak a holdra visszaszáll világló ujjaidra a hunyt szemű madár setét nagy rózsaárnyék orcádnak dombjai piros levél a szív csak ki kéne oltani piros levél a szív csak a holdra visszaszáll világló ujjaidra a hunyt szemű madár Dúdolásom közben sohasem felejthetem a szőlőlugasban alvó, hirtelen ébredő és tekergő kígyót. Ezt a levelet azért írtam, drága Anna, mert régen találkoztunk. De, ha találkoztunk volna is, szemérmességünk nem hagyta volna mondani és hallani, ami így írásban könnyebb. Mi megvagyunk. Reggel néztem a szomszéd antennán egy csókát. Rászállt, bizalmatlanul billegette fejét, szárnyait illegette a felkelő napban, az antenna rácsain lépcsőzött, aztán elmerengett egy órán át, nyugalmában kezdtem gondolkodni verseidről. 1979. február 20. ölel: István 261
