Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 4. szám - Reismann János: Nyugtalan évek (emlékirat)

1500 frankot kért csak az ülésért, 12—18 felvételt készített, 6,5X9 és 9X12- es méretben, mintegy 20—30 fotót prezentált — ugyanarról a lemezről más és más kivágásokat is — 18X24 és 24X30-as nagyításban. Minden megrendelt nagyítás további 100, illetve 200 frankba került, úgyhogy egyetlen ülés behozott neki 4—5000 frankot (150—200 dollárt — akkor!).

Ha két rendelője volt egy hónapban, és rendszerint ennél több akadt, úgy ebből a feleségével együtt nagyon jól élhetett, s arra is futotta, hogy autót tartson. Műterme ajtaján nem volt látható semmiféle tábla, akik portrét készíttettek magukról, azok vagy ismerősök voltak, vagy ismerősök ajánlották őket; az esetek többségében jómódú amerikaiak, akik európai körutazást tettek, vagy Párizsban telepedtek meg. Azonkívül dolgozott még a Vopue-nak is.

*

Hathónapi asszisztensi tevékenység után önállósítottam magam.

Egyszerűen nem volt más választásom. Főnököm elköltözött Párizsból, és én meg sem próbáltam mást keresni helyette. Szentül meg voltam róla győződve, hogy tudok fényképezni, de éppoly mély meggyőződésem volt az is, hogy egy „közönséges” fényképész velem szemben támasztandó követelményeinek semmiképp sem tudnék megfelelni.

önálló lettem más tekintetben is. Szüleim jóváhagyásával — és támogatásával — utaztam Párizsba, hogy ott tanuljak. Minthogy ezt nem tettem, hosz- szú várakozási idő elteltével felszólítottak, hogy utazzam haza. Amihez semmi kedvem sem volt. Maradtam, és ünnepélyesen lemondtam a támogatásukról. Ezáltal véltem megváltani magamnak a jogot, hogy azt tegyem, amihez kedvem van.

Nem éppen ragyogó feltételek közepette startoltam: utolsó fizetésemből ás az utolsó szülői küldeményből éppen hogy kifizettem a szállodai adósságaimat és egy kalapot vettem magamnak. Barátaim állítása szerint ugyanis önálló fotográfus nem nélkülözhette ezt a ruhadarabot. Fényképezőgépem, sötétkamrám nem volt — ezzel szemben tele voltam önbizalommal.

Csakhamar ráakadtam egy fiatal, jómódú dánra, aki csak kedvtelésből tanulta a fényképészetet. Perscheid tanítványa volt, és jól berendezett műteremmel rendelkezett, minden szükséges hozzávalóval felszerelve. Megállapodtunk, hogy ha sok dolga van, segítek neki a sötétkamrában, ennek fejében viszont esetenként a műtermében fényképezhetem a „vevőimet”.

Oda volt a lágy rajzú technikáért: ha néha napján felvételt készített — rendszerint „szép” férfiakról, akik fiatalnak akartak látszani, vagy egyik-másik fümszínészről, akik egy bizonyos kör csodálatának tárgya voltak —, idegfeszültségben élt az egész család. Anyja és nővére egy emelettel feljebb lakott.

Volt neki egy 24X30-as műtermi kamerája, meg egy 10X'15-ös redőnyzáras Contessa-Nettel gépe. Ez számított akkoriban a riporterkamerának, bár az igazi profik sosem dolgoztak 13X18-asnál kisebb képméretű géppel. Olykor-olykor ezzel a Nettellel jártam ki, találomra csináltam vele képeket Párizs utcáin, megmutogattam őket Montparnasse-beli ismerőseimnek, és teljességgel fényképésznek éreztem magam.

*

A Jockey-Bar abban az időben élte fénykorát. Egy pelgári szalon méreteit alig meghaladó teremben a világ minden tájáról összesereglett emberek tolongtak.

234