Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 1-2. szám - Simonffy András: Bizalmatlan tavasz (regényrészlet)

Egy fontos és egy érdekes dolog tükröződik ezekben a sorokban. Fontos az, hogy ebben az időben a Kommunista Párt is azt vallotta, hogy elsőrendű és legfontosabb szempont a németek ellen harcba vethető hadosztályok felállítása, s a hadsereg részletekig történő átszervezése a háború utáni békeidők feladata lesz. Így véltük ezt mi is, már 1945. januárját írtuk, az idő egyre inkább sürgetett bennünket. Ami pedig érdekes, az az, hogy ebben a tervezetben is szerepel a „Kossuth hadosztály.” Ennek az első hadosztálynak Kossuthról történő elnevezése ugyanis már szóba került Moszkvában, a fegyverszüneti, s később, a kormányalakítási tárgyalások során is. De — mint később megtudtam — Kossuth- hadosztályt tervezett felállítani, még 1943-ban, a moszkvai magyar kommunista emigránsokból alakult Magyar Bizottság is. Kossuth neve került szóba akkor is, amikor arról volt szó, hogy az épen maradt Szeged vagy a romos Debrecen legyen-e az ideiglenes Nemzetgyűlés színhelye — mindkét részről. (Csak Gerő Ernő kardoskodott Szeged mellett, bizonyára azért, mert nemsokkal azelőtt ő onnan tért vissza Moszkvába.)

Ezekből az egyezésekből és az elképzelések hasonlóságából arra következtettem, hogy hamarosan meg lehet teremteni az összhangot az új magyar hadsereg vezérkara és az akkor a kibontakozásban már kétségtelenül egyre nagyobb szerepet vállaló Kommunista Párt között. Ha nem így éreztem volna, akkor bizonyára eszembe sem jut, hogy egy hónappal később Rákosi Mátyástól meghallgatást kérjek.

De ne vágjunk az események elé, még csak januárt írunk. Szemben velünk, az utca másik oldalán a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (ami politikai szervezet volt, nem katonai), élén Vorosilov marsallal. Nem messze tőlünk a szovjet városparancsnokság. Az új magyar kormány minisztertanácsa naponta ülésezik.

Január végére megszaporodik az odaérkező magyar tisztek száma, sok partizán is befut (Maiéter, Tömpe, Nógrádi), őket azonban nem a honvédségnek adják át, hanem az MKP-nak, amely különféle pártfeladatokkal más városokba küldi őket vagy — mint Maiéter Pál esetében — a Kommunista Párt ,,R” (rend- fenntartó) gárdájának lesznek a tisztjei, illetve a tagjai. Január végén az új magyar honvédségnek még egyetlen legénységi állományú katonája sincs.

De történnek számomra különös dolgok is. Olyanok is, amelyeken már akkor elcsodálkoztam, olyanok is, amelyek később kaptak jelentőséget.

Ez utóbbiak közé tartozik például a 20021-es számú HM-irat, feltehetőleg január közepéről:

3. — A honvédelmi miniszter javasolja Kéri Kálmán és Hátszeghy Ottó vezérkari ezredesek, továbbá Simonffy-Tóth Ernő vezérkari őrnagy és vitéz Vörös Tibor százados igazolását.” Kéziratos megjegyzés az aktán: „A január hó 19-én megtartott minisztertanács szerint az első igazoltak Hátszeghy ezds., Vörös alez., Csukásy alez., vitéz Vörös Tibor és Kis István szds.”

Ehhez tudni kell, hogy Vörös Gyula alezredes — Vörös János öccse — ekkor még meg sem érkezett Debrecenbe, Csukásy alezredes és Kis István százados pedig Miklós Béla személyi segédtisztjei voltak. Utólag könnyen rekonstruálható tehát a január 19-i minisztertanács lefolyása: Miklós Béla mint miniszterelnök, felíratta a honvédelmi miniszter (ekkor: Faragho Gábor) javaslatlistájára saját két segédtisztjét — ez még érthető —, de helyette töröltette a Honvédelmi Minisztériumban már javában dolgozó Kéri és Simonffy nevét. Miklós

8