Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 3. szám - SZOCIOGRÁFIA - Thiery Árpád: Üvegkalitka

— A könyvet előbb el kellene olvasni...

— Áh, csak beszélnek itt az emberek összevissza — szólt közbe a férj. — Volt itt máskor is ilyen sötétségféle! Az emberek összevásárolták a gyertyákat, sötétség meg nem lett. Valami gyertyaárusító találta ki az egészet. El is fogták a rendőrök.

— És a levél? — támadt az asszony a férfira. — Amit a pápa bont fel egy hónap múlva?

A férfi megzavarodva fordult hozzám.

— Nem tudunk mi, kérem, semmit. Mi csak dolgozunk. Ennél többet mi nem tudhatunk.

A szomszéd házban fiatal nő fogadott. Megállt a konyhaajtóban, ezáltal megakadályozva, hogy beléphessek a házba. Mindazonáltal szelíden pillantott rám, mint a megtérítendőre. A hangja oktató volt.

— Igen, kérem, eljön a világ vége is. Mi ugyan nem tudjuk, hogy mi van abban a levélben, de sejtjük. A világ sorsa fog eldőlni benne, ha majd a pápa kinyitja.

— Ezt mondta vasárnap a főtisztelendő úr?

A nő visszahúzódott a konyhába, az ajtón csak egy keskeny rést hagyott, azon kiabált kifelé.

— Én nem emlékezhetek mindenre! Mit gondol rólam?

B. József tisztelendő úr motorkerékpáron érkezett a pusztáról. Késett a rossz időjárás miatt. Nedves, savanyú szagot hozott magával. Valósággal áradt a ruhájából. Futólag végignézett rajtam. Nem látszott ijedtnek.

— Persze, kérem, én beszéltem a levélről — válaszolta szónokias nyomatúkkal. — Természetesen én. De én csak azt akartam, hogy az emberek ne üljenek fel olyan ostobaságoknak, hogy három napig sötétség lesz.

— Arra nem gondolt, hogy a levéllel újabb bizonytalanságot és hiedelmeket ültet el az emberekben?

— Arról a levélről mindenki tud, kérem.

— A faluban most arról beszélnek, hogy januárban világvége lesz.

— Én csak annyit mondtam, hogy a pápa felbontja a levelet.

Nem kérdeztem többet és ez megzavarta. Abban az időben többé-kevésbé nyomott hangulatban éltem. Meg is látszott rajtam. A csöndet a tisztelendő úr bírta rosszabbul, mert kitört rajta az alkalmazkodásra való hajlam.

— Kérem!... Én a nyáron is kijártam a termelőszövpHí-ezetbe segíteni. Én nekem nincs bajom a rendszerrel...

Hatalom voltam a szemében.

Évek múlva, a veszprémi püspökhöz voltam hivatalos auidenciára. Reggeltől fogva a Séd völgyében csavarogtam, a találkozásra készülve. A viadukt alatt, pontosan ott, ahol az ibuszos lány egy faág segítségével útjára engedte a meztelen kis kaucsukbabát, a várhegy nyomasztóan hideg tömbjének árnyékában nézelődve B. József járt az eszemben. Ilyen hangulatban mentem fel dr. Lékai Lászlóhoz.

A találkozást tulajdonképpen afféle előjátéknak szántam egy későbbi, az átfogónál igényesebb beszélgetéshez, amikor majd mindenről nyíltan kérdezhetek. Vetésiről éppen úgy, mint Bíró Mártonról, Mindszentyről, Böcskeiről, Gutheil Jenőről, U. Antalról és másokról. Az ismerkedés része volt Lékai László fehér színű Trabantja, mely a püspöki palota előtt parkolt, része volt a kapucsengő zenéje, a filmekből ismert palotafolyosók, az egyházmegye templomaiból begyűjtött műemlékek, miseruhák, intarziák, faragások, az egykori püspöki karokat ábrázoló festmények. Az ismerkedés része volt az a beszélgetés is, amit a püspöki palota Bakonyra néző teraszán folytattunk. Tisztelettel és várakozással álltam a püspök mellett. Pillantásait nyugodtan viseltem el, amelyek mintha arra figyelmeztettek volna: ne felejtsem el az egyház szerepét, amelyet évszázadokon át a kultúra fejlesztésében betöltött. Rokonszenves volt Lékai László egyszerűsége, mozgékonysága, legfőképpen pedig jó érzéke, mellyel a legbo- nyolúltabb (legelméletibb) pillanatban is a valóság közelébe tudott férkőzni. Körülbelül így mondta: a vallás és a történelem a nép tudatában realisztikus, gyakran nagyon is konkrét képekben jelentkezik, s fölemlítette a balatonlellei templomablakok színes' üvegezésén ábrázolt egyházi és történelmi alakokat.

204