Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 3. szám - Káldi János: Télvég, "Végzés" (versek)

KÁLDI JÁNOS

Télvég

Lassan-lassan minden kitudódik.

Elmondja a kert: melyik gyümölcsfa él még. Világossá válik: mit írt a madarak lába a hóba.

Miért sírtak oly szívszorítóan a szenesszekerek. S mit énekelt a harangszó a háztetők felett.

„Végzés”

In memóriám Derkovits Gyula

Nyolcéves voltam akkor, de őrzi agyam a régi rettenetét; a szív görcsét, a lélek sírását; az ablak alatt leskelődő Veszedelmet. Mintha apám és anyám állna a képen gondterhelten, a vad döbbenet pillanatában, s rájuk sütne a szemközti sárgás tűzfal. Igen, ők fájnak a vásznon le nem mos- hatóan, múlhatatlanul. S jaj, ott az a karéj kenyérke, amiből én is haraptam valaha, s ami úgy figyelmeztet a Végzésen, akár egy odatett emberi szív.

Minden ismerős! A kismadár is, ahogy bájosan és mit sem sejtve billeg az ablakon túl, a tűzfal tetején, s a Macska is, ahogy elnyúlt testtel, settenkedve közelíti a kismadarat. Igen, ismerős minden: az is, ami a képen már nem látható.

196