Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 3. szám - Pasolini, Pier Paolo: Társaságbeli versek, Papírfoszlány (versek) (Szikszai Károly fordításai)

Bár késő április lenne, majdnem május.

De abban az évben a tavasz halogatta az előnyomulást.

A város fényes volt, és fényszórók remegtek a fényességben, amely bármikor játszva éri el hatását — nedves, nehéz, a hársfák szagánál is nehezebb, összesűrűsödve és mélyen áthatotta a levegőt.

Villamosok és autók fényszórói remegtek, mintha az atom elől menekülnének a világ utolsó előtti vacsorájára, vagy az utolsóra csendes kielégüléssel: egy marék száguldó fény, szétmorzsolódva valamelyik körforgalomban.

Illogikus vágással azután

láthatóvá fog válni ő, amint gyalogol

egy még ismeretlenebb külvárosban:

csöpögő kerítések, régi házak

falai... és hirtelen derűs

térség, szinte tavaszias, esetleg

holddal a kibékített fellegeken:

ennek az illatos térségnek,

ennek a mezei szabad űrnek a közepén

egyszerre kutyák ugatnak, boldog

és ünnepélyes hangjai a fiataloknak —

a Garibaldi Ezrek hangjai ezek,

de lehet, hogy a még távolabbi jövőé.

Aztán egy kicsi pisztolylövés. És „vége”.

Ö, a csöpögő kerítések megduzzadt kininfőzete a szemérmetlen tavaszi fűnek, aknáktól átlyuggatott dombokon édes remetehelyek, ahol az új emberek számára ismeretlen természet ünnepli áprilist.