Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 3. szám - Száraz György: A vezérkari főnök (Dokumentumjáték)
JULIER: Harmincezer puskával és háromszáz löveggel támadtunk. A tüzérségünk döntő fölényben volt. STROMFELD: A fele tábori tarack, any- nyi lőszerrel, ami csak egyetlen ütközetre elegendő. Utánpótlás nincs, a tartalékok kimerültek, gyártani nem tudjuk. Tehát a. lövegállomány fele az első ösz- szecsapás után — ócskavas! JULIER (felcsattan): Mi jogon vizsgáztatsz te engem? STROMFELD (higgadtan): Ez a támadás nem volt megfelelően előkészítve. JULIER: A Kormányzótanács sürgetett, 20-án támadni kellett. Erre a napra várták a beharangozott világsztrájkot. STROMFELD: Kun akarta ezt a támadást? JULIER: Ellenezte. De leszavazták. STROMFELD: És te? Tudtad, hogy nincs esélyed? JULIER: Reméltem, ennyi megterhelést még kibír a hadsereg. Tévedtem. (Csend. Julier vibráló ujjakkal szívja a cigarettáját.) A románok ismerték a hadrendünket. Talán még a támadási tervet is. STROMFELD (megdöbben): Ismerték? Hogy lehetséges ?... JULIER: Nem tudom. Bárki lehetett a vezérkartól. STROMFELD: Mikor tudtad meg? JULIER: Már a támadás kezdetén sejtettem. (Ingerülten.) Értsd meg, nem lehetett visszakozni. Támadni kellett. Ha ismerték a terveket, hát ismerték! Négy ponton kelhettem át. Mit számít, hogy itt vagy amott, több vagy kevesebb erővel támadok? Ha a csapatok jók, akkor rossz haditervvel is győznek, viszont hitvány csapat a legkitűnőbb haditervet is tönkre teszi. STROMFELD: Gratulálok! Ez olyan magvas megállapítás, hogy akár taníthatnák is az akadémián. JULIER: Én győzni akartam! STROMFELD: Értem. JULIER: Mit értesz? STROMFELD: A hadrendet nem te juttattad el a románokhoz. JULIER: (elképedve): Ezt gondoltad? STROMFELD: Te többet akartál. JULIER (elszántan): Igen. Megmenteni az országot. Vagy így, vagy úgy. Két lehetőség volt: ha a támadás összeomlik, a diktatúra belepusztul. Ha pedig győzelemmel ér véget -- akkor ez a hadsereg már nem vörös hadsereg többé. (Csönd.) Különben így is, úgy is megbuktak volna. A vereség legföljebb siettette a bukást. Nem vagyok bűnös. És vállalom a felelősséget. STROMFELD: Az a hadsereg, arait te a pusztulásba vittél, nemcsak vörös, de magyar hadsereg is volt. JULIER: Kun Béláé. STROMFELD: Az enyém is. JULIER: Igen? Akkor miért hagytad ott júniusban? (Csönd.) Nincs jogod ítélkezni Ha én bűnös vagyok, te is az vagy! 2. kép Kun Béla lakása a dunaparti Szovjetházban. A bútorzat: íróasztal, székek, nagy ruhaszekrény, könyvállvány könyvekkel. A. falon Marx, Engels, Benin képe. Éjszaka van. A színen Kun Béla és egy vöröskatona, tábori öltözékben. Kun csomagol egy kis utazótáskába. A KATONA: Vége, Kun elvtárs? KUN (becsukja a börßndöt): Mehetünk. Vége. A KATONA: A proletárdiktatúrára értettem. KUN (a kabátjáért nyúl, felveszi; csöndesen): Én is. (Csönd.) Nem ma lett vége, elvtárs. A diktatúra meghalt harmincadikén, Szolnok alatt, amikor a vöröskatonák nem akartak többé harcba menni érte. Kértem, könyörögtem, az emberek pedig csak álltak, cigarettáztak, előttük gúlában a fegyver ... Közönyösek voltak. Miért? Meg tudná mondani, miért? A KATONA: Megmondom én magának, Kun elvtárs. Mi Rozsnyó fölött állottunk június végén. Hátulról jöttek a hírek: visszavonulunk, támadunk, mégiscsak visszavonulunk... Martuk egymást, mint a kutyák, az eső meg csörgött a nyakunkba, be a gallér alá, és szökevény is akadt már szép számmal. Mégis 29- én, amikor kijött a dandártól a politikai biztos a visszavonulási paranccsal, kicsi híján verést kapott szegény. Hajnalban elindultunk. A géppuskalőszer ottmaradt,, rá egy veder benzint, aztán hadd égjen... Ügy ropogott a hátunk mögött, mint amikor kukoricát pattogtatnak... 159
