Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 3. szám - Száraz György: A vezérkari főnök (Dokumentumjáték)
országról. Meg kell találni a módját, hogy beilleszkedjünk az európai államok közösségébe. STROMFELD: Maguk márciusban egyesültek a kommunistákkal. BÖHM: Márciusban a diktatúrát én ideiglenes megoldásnak tekintettem, eszköznek, amellyel Párizst tisztességes békére kényszeríthetjük. Sajnos, tévedtem. A diktatúra, mint külpolitikai eszköz, csődöt mondott. Hogy meg kell buknia társadalmilag és gazdaságilag, ez nyilvánvaló minden képzett marxista számára, aki ismeri a politikai gazdaságtan ábécéjét. Egyetlen állam sem függetlenítheti magát a környező országok politikai és gazdasági viszonyaitól. Kunék ezt nem értik, és ebbe buknak bele. STROMFELD: Ez a harc nem csak a diktatúráért folyik. BÖHM: A nemzet megmaradásáért. Igen? Hát ez az! Én marxista vagyok, szívesen harcolnék a világforradalomért, de vagyok annyira józan, hogy belátom: ez képtelenség. Legalább azt mentsük, ami menthető. (Böhm szavait távoli, erőteljes énekszó festi alá: menetelő csapat közeledik: Söprik a pápai utcát, Masíroznak a katonák, Száztizenhat éves barna kislány Foga sincs már... A gőzhomorú köszörűidé! A borbély, a fodrász! A tímár, a szabász! A sintér, a cukrász! A búr a búr a búrkalappal!... A Hindenburg a vaskalappal!...”) STROMFELD: Ha a csapatokat visszarendelik, nekem itt nincs többé keresnivalóm. BÖHM: Lemondás? Ugyan, ne legyen gyerek. Várjon csak néhány napot, és szégyellni fogja, hogy ez valaha az eszébe jutott. Valami történni fog, ami mindent megváltoztat. STROMFELD: Miről beszél? Böhm az ablakhoz siet, kitárja. A csapat közben a kastély elé ért. A nóta akadozik, elhallgat. A katonák kiabálnak: „Éljen a hadseregparancsnok! Éljen Böhm!” BÖHM: (visszafordul Stromfeldhez): A világ változik, jobbra vagy balra, és mi alkalmazkodunk, hogy élhessünk. Ez a mi kis nemzetünk sorsa. (Éljenzés. Bőhm integet.) És kérem, tegyen le a támadás gondolatáról — egyelőre. (A távolodó csapat éneke: A Bakony erdő sűrűje! A Fedák Sári gyűrűje! Sétál a regiment után!... 2. kép Budapesti városparancsnokság a Magyar Király szállóban. Haubrich városparancsnok szobája. Elegáns, kissé kopott berendezés, néhány szükséges hivatali bútordarabbal kiegészítve. A szobában Haubrich, egyenruhában. Kényelmesen, hátradőlve ül az íróasztal mögött. Telefonál. Izmos, keménykötésű férfi. Az egykori vasmunkás darabossága már keresett, gondosan ápolt egyszerűséggé vált, nyersessége pontosan kiszámított — ő az „ember, aki ért a tömegek nyelvén”. HAUBRICH (a telefonba): Érted, Bucsi elvtárs, nekem az öreg mesterem volt húsz évvel ezelőtt... Valóságos műemlék, még Oetléknél tanulta a szakmát. Hatodik éve mozdulni sem tud, a felesége forgatja az ágyban, a fiúk meg ottmaradt Szerbiában. A mutter a Csillag-telepről jár be mosni, takarítani, a bokája már vastagabb, mint a dereka... Bucsikám, én adjak tippeket? A Hermina úton konganak a villák az ürességtől... (Bőhm lép be, Haubrich csak a kezével int üdvözletei.) ... Ndksz protekció, érted, de egy ilyen öreg szaktárs mégsem fordulhat föl csak úgy, egy rohadt szalmazsákon, nem igaz? A címet fölírtad?... Jó, köszönöm. (heteszi a kagylót, kezét nyújtja Bőhm- nek:) Kis jótékonyság. No, mi újság? Minden rendben? BÖHM (rosszkedvűen): Igen. HAUBRICH: Ideges vagy? BÖHM: Nem tetszik nekem ez a dolog. Ellenforradalmárokkal szövetkezni a diktatúra ellen... HAUBRICH: Kun Béla ellen. (Csend.) És ki beszél itt szövetségről? Hagyom 135
