Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 1-2. szám - MŰVÉSZET - Mihály András: A magyar vonósnégyes-irodalomról

Ha kénytelen voltam ezzel a néhány példával siklani keresztül a magyar vonósnégyes-irodalom eddigi legnagyobb mesterén, elnézik talán nekem, hogy most a kitűnő komponisták egész generációját ugróm át. A negyedik korszak lenne ez, mely kitűnő művekkel járult hozzá a Bartók—Kodály-út eredményeinek megszilárdításához. A nevek közül ki kell emelni a nagyon érdekes Kadosa Pált, és a francia zenével sok ponton érintkező Lajtha Lászlót. Ha vonósnégyeseik ismertetését ma este mellőzöm, az nem jelenti művészetük lebecsülését. Egyszerűen emberi gyengeség vezet: időt szeretnék nyerni arra, hogy bemutathassak két olyan szerzőt, akihez, műveik nagyrabecsülésén kívül még külön személyes hiúság is fűz. Műveik bemutatása alkalmával segédkezhettem ugyanis abban, hogy alapos betanulás révén az előadás ne tartsa homályban a művek szépségeit, értékeit. Rövid idővel ezelőttig, mig a javíthatatlan kalandvágy rá nem vett, hogy elfogadjam az Állami Operaház igazgatói tisztét, én töltöttem be Weiner és Waldbauer hű tanítványaként a Zeneművészeti Főiskola kamarazene-tanszékének vezetői tisztét. A tanszéknek és vezetőjének egyik legnagyobb büszkesége volt, ha részesévé válhatott új, jelentős bemutatók sikereinek. Ilyen jelentős bemutató sok volt. Most engedjék meg, hogy ezek közül két komponista műveit emeljem ki.

Durkó Zsolt forma-építkezése merész és nagyon konstruktív. Apró, egymással tempóban és jellegben élesen kontrasztáló részek (az ő megjelölése szerint: psicog- rammak, organismusok és double-ok) sora alkotja a formát, tág teret engedve a pillanatnyi inspirációnak, a szeszélyes kitaláló-kedvnek. De miután mindezek a részecskék néhány dallam-magocska léhetőségeinek, sorsának változatait tartalmazzák, és miután ezek a változatok világos és egyenes vonalban haladnak egy drámai és egy lírai csúcspont felé, e szeszélyes sorból meglepően szilárd egység sugárzik. A forma költőiségét rendkívül emeli, hogy Durkó szinte minden kamarazenéjében abban a módszerben gondolkodik, amit Bartóknál a ’dallam születése’ módszernek neveztem. Nagy tételeinek vége felé jelenik meg, rendszerint a drámai csúcspont után az a szélesre kibontott, nagyívű dallam, mely mintha az egész mű meg/rásának célja lett volna.

Durkó hangzásvilágára, vonósnégyes színeire gyakran jellemző a basszus hiánya. Vágyai felfelé húzzák a flageolettek és hideg magasságok régióiba. Bár én magam pályám elején csellista voltam, és fülem javíthatatlanul szomjazik azóta is a meleg, szép basszusokra, el tud ragadni engem is ez a kristályos hangzás, mely úgy húzza a magasba fülemet, mint Greco vagy Modigliani felfelé torzuló alakjai a szemet.

Kurtág az én szememben különleges helyzetet foglal el a kortárs zeneirodalomban. Bár korszerű eszközökkel dolgozik, egyszerűen képtelen vagyok ’modern zeneszerződként gondolni rá. Ha Kurtág darabkákra töri a zenét, mindjárt egyetértek vele: igen, úgy látszik, ilyen darabkákra hullt szét a világ. Ha egy nagy ívbe hajlítja, fogja össze a hangokat, már megint helyeselek: igen, ilyennek, ilyen lágynak és kecsesnek, ilyen szépen hajlékonynak kellene a világnak lennie. Vannak emberek, akik gyönyörű játékokat készítenek. A zenei avant-garde-nak sok rokonszenves mestere foglalkozik — nálunk is, Párizsban is — ilyen játékok készítésével. Jön egy gyermek, felemeli a csinos, de élettelen játékot, és íme a hit és fantázia nyomán élettel telik meg a játék, elveszíti esetlegességét, és létrejön az a varázslat, melyet így nevezünk: költészet. Kurtág költő, és bár szép elemzést tudnék Önöknek elmondani zenei szerkesztésmódjának műhelytitkairól, úgy érzem, ez a banális szó mégis többet közöl róla. Igaz, hogy lényének erről az oldaláról semm többet nem tudok mondani, hiszen — merjem kimondani? — az a valami, ami a költőt minden mástól megkülönbözteti, az a mai művészet-elmélet számára éppen úgy titok, mint régen volt.

118