Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 1-2. szám - MŰVÉSZET - Fábián László: Festő a térben. Arcképvázlat Gyarmathy Tihamérről tatai kiállítása alkalmából

hold mintegy a látványhoz kötő elem: híd a látványtapasztalás és a látomás között. (Talán érdemes itt a kubisták tárgyi elemeire utalnom, amik gyakorta applikációval kerültek helyükre, vagy Bálint Endre jellegzetes szentendrei ablakráos-motivumára.) Az 1975-ös afrikai képen (Gyarmathy korábban hosszabb időt töltött Burundiban, ahol kiállítása is volt) hanyattfordított holdsarlónál még naturálisabb motívumok is jelentkeznek ezt az élményt földolgozó művein, és inkább művészetének szürreális ízeit gyarapítják, semmint konstruktív elemeit.

Természetesen asszociatív formái között is vannak különbségek az absztrakció szintjét illetően, közös jellemzőjük, a natúréhoz kötődés, azonban könnyen fölfedezhető. Tálalunk olyan képet, ahol a kiindulás fölhasználja a kubisták analizáló és szintétizáló tapasztalatait (egy 1950-es képén még Picasso-reminiszcenciák is érződnek: a Három zenész formavilága sejlik föl), de olyat is, amelyiken Klee mozaiksze- rűen épülő mesevilága támad föl (1968-ban egy mozaiktervet készít, amelynek főfigurája egyaránt idéz száguldó rakétát, vagy mélytengeri halat, és ezt a kettős asszo- cjálást a kékes közeg mégcsak erősíti is), máskor pedig csupán a háromszögek dinamikus helyzetéből következtetünk repülő madarakra (1956).

Az asszociatív formától, persze meglehetősen nehéz elkülönítenünk a szimbolikus formát, lévén annak is asszociatív tulajdonsága, ami természetéből fakad. Annyit talán minden esetre megjelölhetnénk eltérésként, hogy ez a forma függetlenebb a természeti formától, önállóságát a festő kézjegyének nyilvánvaló jelenléte is bizonyítja, de mindenképpen önmagán túlra mutat (kivált kapcsolódásaiban) és kibeszél a képből. Az 1945-ös madár és aközött az 1946-os kép között, amelyen egy furcsa, aligha azonosítható figura van, amely figura ugyanakkor nagyon is élőlény-parafrázis, tulajdonképpen nincs túlságosan nagy különbség, legföljebb ha az utóbbi elvontabb és általánosabb. Ez a figura — nem tudjuk meghatározni ember-e vagy ahhoz nagyon hasonlatos élőlény a föltételezések világából (gondoljunk itt a metafizikus szürrealisták lényeire) — hangsúlyosan és magányosan van jelen egy szemmel láthatólag közömbös, netán irreális világban. A közvetlen háborúra utalásból annyi sincs benne, mint — teszem föl — Ernst Európa eső után (a második ilyen című képére utalok) című festményén, de a háttérben lapuló élmény borzongatóan azonosnak tetszik. 1957- ben egy vegyestechnikával készült képe jószerivel már Rorschah-tesztként olvasható.

Aztán egyre másra tűnnek föl az újabb jellegzetes, de immár absztrakt motívumok. Az a vonal például, amely valahol a farkasfog és a szinusz-görbe között helyezkedik el, és amely nyugtalanság, mozgás és ritmusérzetek együttes jelképeként is fölfogható (ugyanakkor persze, az egymásra rétegezett síkok téri rendszerezésének is eszköze; például az általa jelzett hasítás által). És képes arra, hogy akár egy amorf festékfoltot is átlényegítsen a téri szervezés által, és részint kozmikus, részint misztikus vonásokkal ruházva föl egy lehetséges világkép alapsémájává tegyen. (Lehet, hogy éppen ez az a pont, ahol a dada-örökség is becsempésződik esetleg Arpon vagy éppen Ernsten keresztül.) 1973-ban a hullámvonal már egyértelműen mozgásszimbólum, és arra hívja föl a figyelmet, hogy a száguldásban, a rohanásban (és ezt tessék akár a világegyetem száguldásaként értelmezni) minden esemény pusztán bevillanó jelenséggé degradálódik: legföljebb szépérzetek alakulhatnak ki a fölszínről. A kompozícióban eddig kevés változást figyelhettünk meg, ez utóbbi azonban már majdnem a legjelentősebb Gyarmathy-képek strukturális karakterét mutatja, ahol azonos kompozíciós helyzet jellemzi úgyszólván a kép minden pontját: eltűnik a hierarchia, következésképpen a perspektívára utalás is.

Immár nem marad meg a kiindulópontnál, mint képe tárgyánál, helyette éppenséggel a képtárgy létrehozása a cél. Kolorizmusa visszafogottabb, egy-egy szín nagyobb hangsúlyt kap és ez jelentéstöbbletet eredményez. Úgy is fogalmazhatnék (céloztam is rá), ez Gyarmathy szimbolista-szürrealista arca. A látomás elfoglalja a látvány leképezésének helyét, a valós formák is új kontextusban egyesülnek.

Az önálló formával Gyarmathy létrehozza képtárgyainak sajátos együttesét, ahol a forma már csupán önmagáról tudósít és a kompozícióban elfoglalt helye is legföljebb analógiásán köthető a képen kívüli valósághoz. Jellemző módon ezek a képek hordozzák legtisztábban azt a téri problematikát, amiről korábban már részleteid