Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 12. szám - SZEMLE - Lőrinczy Huba: Török Endre: Lev Tolsztoj. Világtudat és regényforma
szemle Török Endre: Lev Tolsztoj. Világtudat és regényforma (Tolsztoj) „Kivételes hatása pedig főképpen annak tulajdonítható, hogy tanítása, sajátosságánál és komplikáltságánál fogva, egyformán érdekli a vallásos érzésű emibert, az evolúció hívét, a szocdálista gondolkozót s ki az, aki e három kategória egyikébe se tartozik? Húsz év múlva azonban, amikor a művei iránt való érdeklődést már nem fogják stimulálni és fokozni a személyével foglalkozó hírek, amikor tanítása, sajátosságánál és komplikáltságánál fogva, se a vallásos embert, se az evolúció hívét, se a szociálista gondolkodót nem fogja kielégíteni, amikor az új generáció gondolkodói más ösvényeket törnek s új, legfrissebb ideáknak fognak örvendezni: mindaz, ami műveiben apostolság, el fog avulná, ellenben megmarad az, ami nem tanítás, «•csak« költészet..Ambrus Zoltán töprenkedett így, nem is szkepszissel a századelőn, Turgenyev emléke c. írásában (In: A tegnap legendái), s vélekedése nem állt egyedül. Sokan hitték — nem is akárkik —, hogy a tolsztoji oeuvre-ben korántsem forrt szét- választhatatlanul eggyé művészet és gondolat, s hasadásuk, minőségi különbségük a közeles jövő, sőt már a jelen evidenciája. Tolsztoj irodalma örök, kikezdhetetlen érték, tanítása azonban esendő és csupán a pillanaté, teljes érvényvesztésére aligha kell várakozni sokáig. Nem volt, nem lehetett igazuk a kétkedőknek. Tolsztoj homogén jelensége a világkultúrának, öröksége csak egységként szemlélhető és sajátítható el autentikusan: benne az alkotó az apostolra, az apostol az alkotóra, a mű az emberre, az ember pedig a művére mutat; a hitelesítés mindig kölcsönös, az egybeesés maradéktalan. S csakúgy roppant fontos és tanulságos ez a homogenitás műfajel- méleti-esztétikai szempontból, mint az etika felől nézvést. Előbbiről — az alkotások rétegezettségüfcben is szerves voltáról — Illyés Gyula szólt bámulattal mostanában: „Azt hiszem, mindnyájan Tolsztoj inasai lehetünk. Olyan hatalmas képet tudott adni, egyszerre történelmit, családit, filozófiait. Meglepődtem, annak idején, mikor olvastam még marxista kritikákat is Tolsztoj ellen; azt mondták rá, hogy óriási ábrázoló, de amikor elkezd filozofálni, az egyes fejezetek között, az elutasítandó; az kontárság, tévedés, nem tartozik a műhöz, s kár, hogy ilyennel Tolsztoj egyáltalán foglalkozott. Én viszont mindazt is a regény szerves részének érzem... (A pályatárs szemével. Kortárs 1979/4.) S nagyon is sugallatos, hogy ebben az ábrázoló, egyszersmind magyarázó eljárásban fedezi föl Illyés a megújulni, korszerűsödni vágyó mai epika egyik legfőbb kritériumát. Jóval többet jelent számunkra puszta véletlennél, hogy Török Endre kiváló Tolsztoj-monográfiája szintúgy szervesnek és szükségszerűnek tételezi költészet és értekező próza elegyedését szerzőnk művészetében, esztétikai, mi több: etikai megfontolásokból. Ritka szuggesztív argumentációval bizonyítja, hogy az orosz óriás életműve egyívű egész, egy, a világirodalomban jószerével páratlan erőfeszítés, tudatos önépítés gyümölcse, roppant arányaival lenyűgöző, „viaskodó harmónia” (Juhász Gyula). S ahogy — mily sokat mond ismét a nézetek szándéktalan kádenciája! — Illyés szerint a modem író tartását és hitelét csupán a tudatod „erkölcsi magatartás” szavatolhatja („Különös jelensége a XX. századnak, hogy az etika is beleszövődik mintegy az esztétikába”: i. m.), akként nevezi meg Török Endre a tolsztoji oeuvre sugárzó — egyszerre konkrét és imaginárius — centrumaként a morált, amely mindent a maga erőterébe parancsol, s determinálja, át meg átjárja az életmű összes szféráját, az 1072
