Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 12. szám - TANULMÁNY - Oltyán Béla: A Füst Milán-i modellregény és mai paraboláink

S hogy mennyire a szükséges tett és túlkapás problematikája az alapkérdés, azt az a dermesztőén félelmetes jelenet bizonyítja leginkább, amikor Ambrus Theodosius- sal, a császár gát helyőrsége ellen fellázadt Thesszalonikiek megbüntetésének mértékéről alkudozik. Ambrus a maga harcában elvként vallja „vérnek nem szabad folynia”, de a császár hajthatatlanságát látva, s tudomásulvéve, hogy a római birodalom egysége, a további lázadások elkerülése végett Theodosiusnak példát kell szolgáltatnia (s hogy a birodalom léte az ő egyházszervezeténél barbárabb, nyersebb erőkörökben mozog), elfogadja maximum 100 ember kivégzésének gondolatát. De mikor a császár személyes bosszúszomjától, dühétől hajtva óriási pusztítást végez s „szemlátomást túllépte bűnnek és önkénynek azt a mértékét, amelyet római császároknál még megengedhetőnek tartottak” ellen fordul (A kiközösítő Bp. 1966. 242, 335.).

De hogy így van, s mert az egyén oldaláról nézve, még a legoptimálisabb hatalmi gyakorlat körülményei között is lehetnek sértett személyiségek (mint pl. Ambrus ki- közösítettei), a történelem objektív mozgástörvényeinek felismerése Déry számára nem jelent egyben megnyugvást is. A társadalmi haladás, fejlődés igényeinek, az osztályharcok kemény, de kikerülhetetlen törvényeinek tudomásulvétele rezignációval tölti el, a „kár hogy csak így lehet” sóhajának keserűsége. Innen s csak ebből a nézőpontból érthető meg az öregkori Déry sokat vitatott, bírált szkepticizmusa. S a végső hangütés, a személyiség féltése vonatkozásában mintha Füst és Déry közös nevezőre jutnának.

De a két mű jelleg mégse azonosítható. Füst számára az üldözöttség állapota, az egyén nézőpontja a kizárólagos. Déry a diadalmasan terjeszkedő hatalom oldaláról ábrázolja a történéseket, s fordított hangulati hatással a magányos és rezignált Ambrus gondolataival zár. De mindez a kívülről és objektíve láttató erővel, s az író ironikus fölényes anyagkezelésével párosul. Ezen irónia egyszerre tükrözi az összefüggések törvényeinek felismerését s a „tanulságot” egészében elfogadni mégse tudó, távoltartó magatartást. A kiközösítő az Advent hangulatmodell jellegéhez viszonyítva a hatalom gyakorlatának, lehetőségeinek s buktatóinak kiforrott parabolája. (A két mű „csoda” elemei is a fentiek szerint funkcionálnak. Füstnél: a kiutat nem látó de a reményt mégis ébren tartó vágy megtestesülései; Dérynéi: a történelem mozgástörvényei „körüljárásának” racionális ihletésű eszközei.)

Az Advent s a későbbi „félelem-modellek”, illetve Déry rezignációjának hangulati összecsengései az emberi szenvedés iránti szolidaritás közös gyökereiből, a különbségek, az eseményeket szubjektivebben objektívebben értékelő szemléletből, a történelmi folyamatokkal együtt differenciálódó világításból, s az adott történelmi szituáció eltéréseiből adódnak. S ahogy az Adventben a két világháború közötti időszak egy meghatározott értelmiségi rétegének életérzésére, állásfoglalása koncentrálódik, úgy lesz A kiközösítő a forradalmi hatalom lehetőségeit, eredményeit de elkövetett hibáit is számbavevő, a 60-as évek irodalmának reprezentáns terméke.

Mert bár a parabolisztikus regények konkrét jelenségrendszerüktől elvonatkoztató, általános érvényű viszony-modellt kívánnak nyújtani, e modell milyensége visz- szautal az ihlető forrásvidékre. Az „áltörténelmi” jelző elsősorban a jelenség és lényeg hagyományostól eltérő kapcsolatára utalhat, mert lényegüket tekintve e művek is térben-időben meghatározott, konkrét történések értékelő tapasztalatait sűrítik.

1055