Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 12. szám - TANULMÁNY - László Gyula: Régészet és őshazakutatás V.
zös neveit (pl. a méh, a sül, halfajták), s amennyiben e fajták elterjedési területe ismert és körülhatárolható, akkor az ősnépnek ezen a területen kellett élnie. Ez a módszer — amint már Gombocz Zoltán világosan látta — tele van csapdákkal. Egyetlen növénynév helytelen megfejtése más irányba terelheti a kutatást, s valóban — amint látjuk — eléggé eltérő területeket hoztak javaslatba. A másik veszedelem az, hogy nem tudható pontosan, hogy milyen fafajtát jelentettek régi faneveink, mert megesik, hogy a rokonnyelvekben eltérő a jelentésük. Nálunk elsősorban Zichy István, Gombocz Zoltán, N. Sebestyén Irén, jómagam és Hajdú Péter fogalmaztunk meg feltevéseket. A régebbi elméletek abból indultak ki, hogy faneveink közt megtalálhatók a közép-európai lomboserdő és a tajga fáinak nevei, az őshaza tehát ott kellett elterüljön, ahol ez a kétfajta erdő együtt található. Ez pedig ma csak a Káma vidékén vegyül egymással. Világos, hogy ide kell helyeznünk az őshazát. Erősítette ezt a gondolatot az is, hogy a mézelő méh — a finnugor nyelvekben közös szó jelöli — régebben csak az Ural hegységen innen élt, s az is hozzájárult a Káma vidéki elmélethez, hogy N. Sebestyén Irén olyan halak neveit találta ősinek, amelyek a Fekete-tenger és a Kaspi-tenger vízrendszerében élnek. Mivel a legrégibb „uráli” nyelvben nyomai vannak egyrészt az indo-európai érintkezésnek (rokonságnak?), az első szállásterületeket keresve valahol a három érintkezési felületén kellene kikötnünk, ám mindháVom annyira bizonytalan, hogy sok reményünk — egyelőre? — nem lehet arra, hogy dűlőre vihessük a kérdést. Mindenesetre tekintsük át e három nagy nyelvcsalád „őshazáinak” kérdéseit. a) A finnugorok Általában tankönyveinkben, őstörténeti munkáinkban mind a mai napig a Káma-menti őshazáról esik szó. Igen ám, de őstörténetünk sok-sok ezer évvel ezelőtt kezdett formálódni. Kérdés, vajon a fák, állatok elterjedése akkor is az volt-e, mint ma. Kiderült, hogy a szépen felépített elmélet buktatója az, hogy az őskőkor vége óta jelentősen módosult az erdőtakaró, és jelentősen változtak a fafajták. Már az 1953-as őstörténeti vita során felmerült a kívánság, hogy ősi szavainkat az ősi növénytakaróra — s nem a maira! — kell rávetítenünk. Ezt a munkát jómagam kezdtem el, a moszkvai növénytani intézet pollentérképei (virágportérképek, amelyek pontos képet adnak a múlt idők növénytakarójáról) alapján kerestem azt a helyet, ahol a közép-európai lomboserdők és a taiga fái találkoznak, úgy 6—8000 évvel ezelőtt (mert legalább ennyi ideje, hogy megvolt az uráli, majd később a finnugor „egység”). Kerestem, de nem találtam! Mert az utolsó jégkorszak kétfelé — Közép-Európa felé és a Távolkeletre — nyomta szét Észak-Eurázsia növénytakaróját, és utánna ebből a két irányból kezdődött meg ezeknek a területeknek erdővel való benépesedése. De a finnugor kornak nevezhető időben még jó messze volt egymástól a taiga és a lomboserdők övezete! Olyan terület tehát, amit a régi elméletek a mai térképen megtaláltak, a minket érdeklő őstörténeti időkben nem volt! Ezek után azt vettem észre, hogy növényföldrajzi szavaink közül a taigára vonatkozók, csak a finnugorság keleti ágainál vannak meg, a lomboserdő fáinak nevei pedig a nyugatibb ágaknál. Mindössze három uráli szót találtam Collinder nagy uráli ösz- szehasonlító szótárában: a fenyőt, a nyírt és az égert. Azonban ezek a fák annakidején Közép-Lengyelországtól az Oka folyóig, illetőleg keskeny sávban az 1040
