Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 12. szám - SZOCIOGRÁFIA - Pósfai János: Kétnyelvű Muravidék
a gratulációnkat. — Kicsi koromtól kezdve tanultam a magyart. Előbb a kétnyelvű óvodában, majd meg a kétnyelvű általános iskolában. — Testvéred van-e? — Négyen vagyunk. A legidősebb kereskedő Lendván. Jóskánk pilóta iskolába jár, a kisebbik lány testvérem pedig gimnazista Murska Sobotán. — Édesapád? — Apám erdész. Munkavezető. Az ő szüntelen biztatásának is köszönhetem magyar tudásomat. A mi családunkban mindenki olvassa a magyar könyveket. Bemarda magyar nyelv és irodalom szakos tanárnak készül. Akár idősebb barátnője, a magyar származású László Hermina, ö mór másodikos gimnazista. Szülei azt szeretnék, ha Magyarországon végezhetné el az egyetemet, vagy a főiskolát. Lászlóéinál csak a szülőket találjuk otthon. Az édesapa éjjeliőr, de emellett négy és fél hektár földön dolgozik. Nemrégen vásárolt egy Uinsus C—335-ös traktort, a felszereléssel együtt 95 ezer dinárt fizetett érte. Négy tehén és négy hízó bika áll az istállóban. — Jól élnek — mondom. — Panaszkodni nem akarunk, de sokat kell dolgozná — feleli a férj. — Nálunk van egy mondás — teszi hozzá a felesége — úgy szól, hogy legjobb Ausztriában dolgozni, Jugoszláviában élni és Magyarországon enni. — Hát ez meg mit jelent? — Tessék majd körülnézni a faluban, mennyi itt az új ház. A legtöbb családból egy, vagy két fiú vendégmunkás odaát. Jól keresnék. Hazahordják a pénzt, itthon építkeznek belőle. Mert szentigaz, akinek pénze van, az itthon jól él. De persze maguknál, Magyarországon még olcsóbb az élet. — Maguk mire gyűjtenek? — A pénznek mindig van helye. Most volt a fiunk lakodalma. Meg kell nagyobibí- tani a házat. Nemrégiben földet vettünk, két és fél hektárt. — Mennyibe kerül itt a föld? — Hektárja ötvenezer dinár. Amikor mi vettük, akkor még kevesebbért is adták. — Akkor viszont jól jártak. — Hát igen. — Utazni, kirándulni szoktak-e? — Mi nem nagyon. Inkább a gyerekek. Tavaly voltunk a Balatonnál, de elhiheti, nekem még ott is folyton azon járt az eszem, jaj a kdsborjú nem szabadult-e el az anyja mellől, hogy az apósom, aki igen öreg ember már, győzi-e azt a rettenetes sok munkát. — A gyerekek persze másként gondolkodnak. — Igen. Szeretnénk, ha maguknál kitanulhatna a lányunk. Talán magyar tanár lesz belőle. Varga Sándor szavai jutnak eszembe. Húsz évvel ezelőtt a szlovéniai magyarok gyermekei — főleg a falusiak — nem nagyon tanultak tovább. A kétnyelvű iskolák egycsapásra megváltoztatták helyzetüket: ma az a ritka fiatal, aki otthon marad a szülők sok verejtéket fakasztó magán gazdaságában. Fönt járunk újra a lendvai hegyen. A népi műemlékek első kategóriájába sorolt pincék között járunk. Elzarándokolunk Kranjceva Zidandca, a Ljubjanában élő szlovén író pincéjéhez is. Emléktábla hirdeti, hogy valaha a partizánok találkozóhelye volt itt, s hogy a pince gazdája a muravidéki ember legjobb ábrázolója. A vár romjai mellett magasodik a Szentháromság kápolna, amelynek boltívei alatt üvegkoporsóban alszik Hadik Mihály, a török elleni küzdelmek egyik híres kapitánya. A kápolna körül a hajdanvolt nagyurak márvány obeliszkjei verik vissza a délutáni nap sugarait. Százados őseink is itt porladnak a hegy magasán. Ivanecz István pincéjében összecsendülnek a poharak. — Egészségünkre! — Na zdravje! Kis idő múlva pedig a nóta is kicsordul. Hol magyarul, hol szlovénul zengjük a szebbnél szebb dalokat s ölelkezve, ringatózva estébe hajlik a felejthetetlen délután. 1030
