Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 1-2. szám - TANULMÁNY - Lőrinczy Huba: Pszichologizmus és érzelmesség. (Egy tétova kísérlet regénydokumentuma - Török Gyula: Íkrek)
hogy Margit testi valója sztereotipikusan bár, de hajszálnyira azonos a Spángli Katóéval, lelkülete azonban sokkalta szelídebb. Inkább rokona ez a Margit egy 1917-es Török-novella, a Rozika címszereplőjének, mint Krúdy „szadistáinak”, noha a „trio- lizmus” hajlandósága valóban felbukkan benne. — Akad hasonlóság a két testvérpár összefűződésének, testi-lelki szimbiózisának rajzában, bár ez sokkal inkább a szituációból következik, hogysem átvételnek, hatásnak minősíthetnék. Kell némi erőfeszítés ahhoz is, hogy a tar és a nagyétű artistát Moll Kázmér és a bámulatos gyom- rú szobrász ihletőjeként értelmezzük — egyvalami azonban szerfölött elgondolkodtató és bizonyos: erős azonosságok lüktetnek A Zemganno testvérek előszavában meghirdetett ars poetica és az Ikrek ábrázolta társadalmi (inkább: társasági) közeg elegánsan enervált életvitelének és szélsőségeket is produkáló pszichológiájának rajzában. Az idősebbik Goncourt úgy vélekedett, hogy az igazi realizmus (avagy naturalizmus) az előkelő társaság hétköznapjainak bemutatására fog összpontosítani, „jól nevelt és előkelő körökben” játszódik, hiszen „azért is jött a világra, hogy rögzítse, mégpedig míves irállyal az emelkedettet, a takarost, az illatosat, valamint az elfinomult lények és gazdag dolgok szempontjait és profilját is megmutassa”, s így majd világra jön „Az elegáncia realista regénye” — nos, ezt a programot Török Gyula maradéktalanul vállalja és megvalósítja az Ikrekben, ezért is számíthatott eleve az Érdekes Újság „nyájas olvasóinak” szimpátiájára. A művésztársadalom, a „felső tízezer” ájtatosan bámulható rezervátumába pillant be a regény — bestsellerhez, kapós lektűrhöz kell-e egyéb? „Csupán” egyetlen dologban nem követi szerzőnk a goncourt-i ujjmutatást; sajnálatos, hogy éppen ez minden eddiginél lényegesebb: műve nem „a természet alapján való tanulmányozásnak” a gyümölcse, nem „töméntelen megfigyelés”, „szorgalmas, szigorú”, esztendőkig tartó „felmérés” áll mögötte, így aligha lehet „emberi dokumentumgyűjtemény”. Török nem támaszkodott (mert nem támaszkodhatott) e világ rajzában személyes tapasztalataira, inkább csak hallomásait és elképzeléseit mozgósította sebtében. S ez az a nyílás, ahol az Ikrekbe beomlik a spekuláció, ezért is felszínes a társasági élet képe, ezért is mesterkélt és ellentmondásos hellyel-közzel a lélektani képlet, s ezért sem harmonizálhat a regény tárgyias- empirikus és metaforikus rétege. A pszichológiai problematika nem involválja szükségszerűen ezt a társadalmi terepet (bárhol másutt létrejöhetne ez a szituáció, s kipattanhatna ugyanaz a tanulság), s a közeghez is csak akartan és véletlenül csatlakozik az író sugallta jelentéstöbblet. Zavarja, elbizonytalanítja egymást a két komponens, s a társasági élet felszínes ismerete rombolja a lélektani kísérlet (magában véve is kissé kétes) érvényét és hitelét. S ez az egyik legárulkodóbb tünete Török Gyula hanyatlásának, művészi kifulladásának. Első két regényében közelről látott és tapasztalt, mélyen és személyesen megélt társadalmi és pszichológiai anyagot öntött formába, most már (igazolja az Egon is!) vértelen spekulációkra, a képzelet gyakran csalékony káprázataira is rá kell fanyalodnia. A legkisebb figyelmet — igaza van Bori Imrének — a felszín eseményei és a társaság tagjai érdemlik. Abban viszont már nem osztjuk a véleményét, hogy Török csupán azért vázolta föl az unatkozó-évődő társaságot, mert nem merte(?) három hősét elszigetelni, visszariadt a tételregény kockázatától. Ne feledjük: a mű az Érdekes Újság pályázatára készült! —^Művészek és időmilliomos gavallérok, nyafka és energikus hölgyek, tehetős és napidíjas uracsok ejtőznek gondtalanul a Mátra alji kúriában, a „hamvas arcú” Margit „nagyasszony” vendégeként. Hamisítatlan boccacciói idill zajlik itt, akár ha a Dekameron kerettörténetébe csöppennénk (a szituáció té- veszthetetlenül szecessziós vonatkozásaira még visszatérünk!), s noha az íratlan szabályok értelmében senkinek sem szabad szerelmesnek lennie, keresztüúkasul vonzalmak gyulladoznak — kivált a háziasszony kegyeiért epednének sokan. Ebbe a langyos, hangsúlyozottan szelíd légkörbe robban be a testi valójában „megrendítően” hasonlatos Komoróczy-ikerpár és — őket megelőzve — a lélektani feladvány: indo- kolható-e észérvekkel a szerelem, avagy merőben oktalan, szeszélyes rajongás csupán. A regény rezonőrfigurája, Báróczi még játékosan intonálja a később tragikussá hatványozódó dilemmát: „Ma délelőtt kezembe került egy újság, és az újságban egy ostoba kritikát olvastam. (...) azt mondja az én derék kritikusom, hogy a regény, 89
