Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 11. szám - SZEMLE - Molnár Miklós: Irónia, középpont nélkül

léssel” (N. Meunier), az esetlegesség megtervezett „totmboláséval” — a csönd becser- készésével, megközelítésével. („ ... a véletlen és a rögtönzés elfogadásával az irodalom a csend felé törekszik; alapelvvé válik a meghatározatlanság. Minthogy ez az irodaiam elutasítja az előírt vagy fölfedett rendet, voltaképpen a célt utasítja el. Formái ezért nem-telikusak; világa az örök jelenidő. (...) Akárcsak a Zen-kertek gázló- kövei, a véletleneken alapuló irodalom is létezésükben ünnepli a dolgokat” — írja Ihab Hassan.)

Esterházy könyvében — ismét Szentkuthyt idézve — „a regényhős [a „hoes”, vagyis Esterházynak valamelyik alakváltozata, „verziója”] (...) átalakul a róla szóló regény stílusává, szerkezetévé, nyelvtanává, ’Stílus-erníber’-ré”, s a szemiózis folyamatában „ideális teljességgel szétfutó halmaz” jön létre: ez „a terep sértetlen fenntartását jelenti a metsző világosság segítségével: nem keresett életszerűsködést, nem stilizált zavart és egyéb értelmetlenségeket, hanem a világ tiszta reggelét, melyet még nem érintett szemlélet, nem súrolt elkenő szárnyként koncepció és perspektíva árnyéka”; „igyekszik megvalósítani, hogy a különböző eseményeket teljes időmentességgel, mint tiszta tér-elemeket helyezze el a lehető legszeszélyesebb építészeti fogásokkal”. Esterházy Péter kordában tartott önkénnyel építi szövegét; bonyolult szervező elvű játékot játszik. Mint írja, „a magyar széppróza hagyományai nem köny- nyítették meg” a dolgát: „az anekdotából kiinduló, poénekre törő fordulatosság, és a patetikus-érzelmes (esetleg egyszersmind intellektuális) próza, a magyar regény nyelvi öröksége, jórészt idegen századunk nagy regénykísérleteitől” (melyek motiválhatják egy mai szövegíró kísérletezését).

Esterházynak minden műve, de kivált a legutóbbi: meglepetés. Kortársai közül ő ígéri a legtöbbet. Művei kalandra szólítanak: az együttműködő megfejtés kalandjára — és ez a kaland mindig bő zsákmányhoz juttat —, még ha Esterházy szövege túljár is az eszemen, meghaladja is „ítélő”jképességemet. (Hat rám, tanulok tőle.) („Voltaképpen csak oly könyvekből tanulunk, melyeket nem tudunk megítélni. A szerző (...), akinek könyvét megítélni tudnak, tőlünk tanulhatna” — előlegezi Esterházy az ítélőképesség paffját.) Könyve meghazudtolja, megfricskázza, kisiklatja, szétzilálja, finoman fötrotobantgatja a magyar széppróza említett hagyományain hájasra dagadt olvasói elvárásaimat. Nem engedi tétlenkedni intellektusomat, kikezdi „esztétikai” előítéleteimet. Könyve szerződési ajánlat — megbízás társszerzőségre. Kizökkent lomhaságomból, a szöveg-felületen való egyirányú araszolásomból; nyitott értelmek keresésére és megalkotására ösztönöz, nem csupán az előre-hátra lapozással, hanem a szuverénül kidolgozott jelhalmaz-egységekkel. Olvasása, ha netán kellően tompult vagyok, fölkeltheti bennem az „úgy látszik, hülye vagyok” üdítő érzeményét.

A magyar—oláh—szláv retorika hiánya, a „mélység ósdi mítoszainak” távolléte, a kelet-európai „patetikus szigor” megszüntetése, a nem-konvencionális szövegépítés, a könyvben való előre-hátra lapozás (ennek megkönnyítésére két könyvjelző „áll rendelkezésemre”, egy fehér meg egy fekete) megtöri a megcsontosodottan lineáris olvasási folyamatot. Ily módon a szerző nem hagyja megalvadni szövegét, nem teszi lehetővé, hogy mechanikus behelyettesítés-láncolatokat kreáljak. Pórázra fogja, kézben tartja, megregulázza az olvasást és az olvasót, vagyis azt, aki a szövegben „sétál” („szívünkön viseljük a sétáló sorsát”, „kart karba fűzve sétáltatjuk (...) azt, aki sétál”). Következésképp nincs rá módom, hogy az ún. ’valóság’ állítólagos ’lényegét’ vagy ennek szimbólumait fedezzem föl a textusban, fonalszerűen legombolyítsam a jelszövetet, vagy hogy kedvemre megmártózzaim közhelyek magamkotyvasztotta, „fűszeres”, giocs-egzotiikus „sűrítményében”. Esterházy szövege nem segíti elő az „egységes” kompozícióba való ájult belefeledkezést, a (műfaji) hagyományokba zök- ken(t)ést, a fix-und-fertig „mondanivalóra” bontást, a szöveg (önkényesen kiválogatott) szerveződési pontjainak „jellemekké” meszesítését, a kontúrtalan jelentésháló pállott értelmezési lyukaikba gyömöszölését. Más szóval a régivágású olvasónak (már amennyire beszélhetünk e szöveggel kapcsolatban régivágású olvasóról) nem nyílik rá lehetősége, hogy önmagát, gondolatkliséit, irodalmi beidegződöttségeit, kulturális babonáit láthassa visszatükröződni a szövegben, Szentkuthy kifejezésével „a régi rend- kalicka párhuzamos drótjai” között: Esterházy nem játszik a kezemre abban, hogy

987