Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 11. szám - SZEMLE - Molnár Miklós: Irónia, középpont nélkül

Irónia, középpont nélkül

ESTERHÁZY PÉTER: TERMELÉSI-REGÉNY (KISSSREGÉNY)

A ROMANTIKA (VAGY MÉG RÉGEBB) ÓTA művészet, nyelv, művész, közönség, kommunikáció kitaposott fogalmai ingataggá, gyanússá: válságossá váltak. A hagyományos formák elkommercializálódtak és kiürültek; a kritikai elemzés kiderítette e formák „érték”- és szemléletkonzerváló jellegét: azt a sajátosságukat, hogy metafizikai fosszíliákat örökítenek át. Kimondatott: a költészet („költészet: erkölcs, humanizmus, teleológiai gondolkodás” — Nagy Pál) ’elfogadhatatlan’. Sokan felszabadultan ünnepük, hogy a ’költészet’ végre „megdöglött”, „hulla”. Némelyek magát a művészetet is mindenestül giccsnek vélik, és elsöprendőnek ítélik, mert gátat vet holmi „új tudat”, „új érzékenység” kibontakozása elé.

Helyettesíthető-e másvalatmivel a „döglött” ’költészet’, feltámasztható-e, szükség van-e rá — avagy egyre újabb lövedéksorozatokat kell beleereszteni a talán még nem egészen kihűlt tetembe? Lehetséges-e újrakezdeni vagy továbbfolytatni a válságba jutott irodalmat? Sokan próbálnak hatékony válaszokat adni ezekre a kérdésekre — s minthogy e kérdések a kor „égető” problémáit implikálják, valójában a „kor kihívásaira”. A korszerűségre törekvő író, mielőtt munkához lát, újra ellenőrzi a peranyagot, áttanulmányozza a védő- és a vádbeszédeket, gondolatban végigköveti az irodalom vélhető „törzsfejlődését”, „átpörgeti ujjai közt az ábécét”. Felelősségérzetét (kérdezésre és a feleletek meghaladására irányuló készségét) nem hagyja lankadni és lankasztani. Átfogó tisztánlátás, a változásokhoz igazodó, változásokat létrehozó akcióképesség és valamiféle birtokbavehető jövő megteremtésén munkálkodik, s megpróbálja érvényesíteni saját jelenlétét.

Az elmúlt egy-két évben pályára lépett magyar prózaírók közül kevesen gondolták át és élték meg oly intenzíven az irodalom, a nyelvhasználat lehetőségeit és válságát, mint az immár harmadik kötetes Esterházy Péter. Alaposan ismeri a „peranyagot”, és rendkívüli kompetenciával „használja a nyelvet” — a Roland Barthes-i értelemben: „Van a világ, és az író használja a nyelvet — ez az irodalom definíciója.” Esterházy gyakorlatában a nyelv nem mitikus örökség, tiszteletreméltó ereklye, ideológiai rózsafüzér, tovább koptatandó közhelyhalmaz, hanem használati eszköz (instrumentum, alkalmatosság és alkalom) — és itt csakugyan a teremtő használat a fontos. (Használat teszi a nyelvet.) Esterházy elveti az utilitarista, merkantil, azonnal beváltható és lebontható nyelvhasználatot: totális kódként él a nyelvi jelekkel. Nem éri be elődök fölfedezéseinek megismétlésével vagy újszerűnek ható átcsoportosításával, „nem konkurrál az anyakönyvi hivatallal” ún. „élő” alakok („hoesök”) gyártásában és elhitetésében. A szó nem „csapda” nála, „melybe az író bezárja a világ- egyetemet” (Robbe—Grillet). Nem vállalkozik közhelyek előhívására, megerősítésére, jutalmazására: tolerancia, irónia, 'kritikai magatartás, „új érzékenység” fölkeltése a célja — egy autonóm, önmagát szervező közösségi kultúra lehetséges közegében.

A szövegírás Esterházy számára: pezsge terjeszkedés a „grammatikai térben”: hagyni, hogy a regény írja önmagát; hogy a szavak elnyerjék jutalmukat; hogy az idő becsorogjon a regénybe; hogy a szöveg a saját farkéba harapjon. Megbucskáztat- ni az olvasót asszociációs szálakon. Építkezni a fecsegés kőszikláira. „Töredezve, az időben előrehorkanva és vissza, (...) a történetek csillogó cserepei között.” „Hogy mi van a jelentésben, az másodlagos. A fontos a van. A van-ság”; „a kínált bonyodalmakért, megfejtési nehézségekért (...) olykor pimasz fiatalságommal, máskor felszínes bölcselmeimmel s könnyed világképemmel kárpótlom az olvasót”. Epikáját nem kényszeríti „időalagútba vagy történés-csapdába”. „Az időalagútba vagy történéscsapdába kényszerített epikában nincs lehetőség különböző viszonyokba állítani egy pár elemet: minden elem hozzáragad az előzőhöz, nem tudnak mozogni” — írja Szentkuthy Miklós.

985