Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 11. szám - SZEMLE - Rózsa Endre: Szenvedély és tárgyilagosság Mezey Katalin költészetében
szemle Szenvedély és tárgyilagosság Mezey Katalin költészetében „Engem nem kell már megszeretni, / Csak befogadni vagy kivetni” — írja első kötete egyik szép versének kezdő soraiként Mezey Katalin. Tüzetes önismereten alapuló, tárgyilagos képletet ad önmagáról e néhány szóban. Így csak az beszél, akinek világos fogalmai vannak a dolgokról, s mindenekelőtt ítélkezik világról és emberekről. Értékrendjében a megítéltetés — bármilyen fontos is számára — csak ezután következik. S valóban: a folytonos önfelmérés, önvallatás; bármiféle önáltatás teljes elvetése, a személyiség önformálásának tudatossága — eleve felmenti őt az alól, hogy bárki külsődlegesen ráerőszakolt, nem belőle kiinduló szempontok alapján közeledjék világához. A „hol tartok éppen” kérdései kevés mai költőnket foglalkoztatják olyan gyötrően, mint őt. S a személyesség nála soha nem kicsinyességet, egyedi esetlegességet jelent. Ahogyan költői énjének sodra medret váj az időben — egyedi történetét közös történelemnek érezzük: egyre súlyosabb kérdések köveit görgetve sorsában, építi és rombolja a maga alkotta partvidéket. „Istenem adj eleséget, / harchoz halálig ellenséget” — hangzik magabiztosan az induló költő szava, s máig jól jellemzi őt ez a fohász. (Első kötete: Amíg a buszra várunk.) Mezey Katalin nem „küldetéses” költő már ekkor sem. Inkább csak fölvállalja a maga s a világ gondjait. Nem keresi az ütközeteket, csak tudja, hogy számára — aki emberként mindig a nehezebb ellenállás irányában indul el — kikerülhetetlen a küzdés: „Lábamat növeszd már a földig, / szelek uszálya, nem kötődik, / eressz bízással, buktatóval, / élni és meghalnivalóval." Fiatal költő ritkán igényli úgy a mindennapokban való otthonosságot és helytállást, mint ő. A bízás és a buktató, az eleség és az ellenség igénylése egyszerre, a maga játékos dialektikájával — derűs elszántságot és erőt sugároz. Igen korán megtanult a szavakkal mesteri módon kifejezni. Előbb olvastam őt, mint személyesen ismerhettem volna — de oda kellett figyelni rá. Először az ELTE Egyetemi Lapokban megjelent Varjak szállnak című verséből szerettem el magamévá ezeket a szép sorokat: „redős torkukban nyersen csörren / a meghozott tél jégköve, / rigó csippan..Képi megjelenítés festőisége és a beszédhangok anyagi zeneisége — természetes egységként erősíti fel egymás hatását. Helyzeteket, hangulatokat, hirtelen feltoluló érzéseket dalol meg ekkor a költőnő, a magáévá örökített hagyomány biztonságával, nagy könmyedségggel, de nem súlytalanul. „Jaj nékem, fordított Kőmíves Kelemen, / palotám falait növelő szerelem, / vertvasú csákányom hiába emelem, / felszökken, felépül Dévavár ellenem” — tolakszik emlékezetembe az egyik legszebb példa ebből az időből. A jelképrendszert, a megformálás módját, a dallamot átveszi a népköltészeti formakincsből, de mindjárt az első sorban egyéni leleménnyel lep meg (fordított Kőmíves Kelemen, majd később: akarata ellenére felépülő vár). 981
