Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 11. szám - MŰVÉSZET - Szelestey László: Geszler Mária műhelyében
kor ezeknek az építőelemeibe, a téglákba szerettem bele. Először csak kis sima darabokat csináltam, később már próbáltam valamit tenni az oldalukra is. Itt már kaukázusi emlékek összemosódtak a hazaiakkal. Sose felejtem el, amint ‘jövök a vásárhelyi Akácfa utcában a téglákon, a BG-én, az ST-én, a HJ-én, hogy ötven métert megyek a BG-én, utána az AB-én. Nagy volt a sártenger, ezért a múlt század végén kiadták a fazekasoknak, hogy téglázzák le az utcákat. A téglákba aztán mindenki belenyomta a pecsétjét, a monogramját. Ettől lett olyan gyönyörű egy-egy utca. Én is kezdtem a vörös agyagból téglákat készíteni. A primitív műhely-körülményeim mást úgyse nagyon engedtek meg. Közben nőttek a méretek is. Igen ám, de ezeknek a daraboknak is van egy maximális nagysága, amikor a gipszről miég le lehet formázni... Idővel azt szerettem volna, ha a tégla minden oldalára kerül valami motívum. Lassan önálló táblákká váltak. Mit jelent a hacskar? Emléktáblát, emlékoszlopot csak én hacskamak mondom, mert annyira tetszik ez a szó, Örményországban tanultam. Tehát a hacskar fokozatosan kör alakot vett fel? Igen, gondoltam, megpróbálom körbeépíteni. De sokáig tartott, amíg rájöttem, hogyan kell ezeket az oszlopokat csíkokból összeépíteni. Meg hát ezeknek is van egy maximális nagysága, ami fölött már összedőlnek, vagy az agyag törvényszerűségeiből következően, szétrepednek. Nagyobb darabok kiégetésére alkalmas kemencém sincsen. Kecskemétre elkerülve aztán végre olyan samottos agyaggal dolgozhattam, ami gyönyörűen hajlítható volt és magas hőfokon égethető. Tavaly ott próbáltam megcsinálni azt, ami itthon nem sikerült, a sivatagot, a hullámzást idéző emlékoszlopokat. Magam nem tudom megítélni még, milyenek lettek. A közép-ázsiai út után kezdett kerámiafigurákat is készíteni. Mik motiválták ezt a sorozatot? Már az külön élmény volt, hogy a családi, a gyári kötöttségektől megszabadulva, két hétre egy más világba kerültem, vadidegen emberekkel ismerkedhettem meg. Gondolja el, harminc ember két hétre éjjel-nappal összezárva. Olyan volt ez, mint egy csoportos terápia. Konfliktusok alakultak ki, szimpátiák és ellenszenvek kerekedtek. Az út kimerítő és fárasztó volt. Négy-öt nap alatt mindenki elvesztette a tartását a kimerültségtől. Akár a hegymászásnál, itt is úgy volt, túl kellett élni valahogy. A rossz időt, a hőséget, a bezártságot. Én mindenre nagyon érzékenyen reagálok, s ezek az emberek, a kapcsolataik, meg a velem való kapcsolatuk akkora hatással volt rám, hogy nem tudtam tőle szabadulni. S amit nem tudtam szavakkal elmondani ezekről az emberekről, azt megpróbáltam kerámiában megfogalmazni. Milyen tervezőnek tartja magát? Sajnos én nem voltam jó tervező. Bár kétségtelen, hogy tettem tisztességes erőfeszítéseket, s megpróbáltam rendes edényeket tervezni. Csalkhát annyira járatlan voltain az edénytervezésben, hogy az elmondha'tatlan. Én ugyanis nem a porcelán, hanem a kerámiaszakon végeztem. Most Kecskeméten láttam csak, hogyan kell egyszerűen és gyorsan gyönyörű, szép edényeket tervezni. Persze nemcsak a technika hiányzott a kezemből... Az az igazság, hogy engem soha nem is érdekelt annyira az edénytervezés. Én ezen keresztül nem tudtam úgy kifejezni magamat, mint mondjuk egy lapon keresztül. A Kerámia-Stúdióban megtanultam értékelni az edénytervezést. Nagyon jó és érdekes munkákat láttam. 977
