Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 11. szám - TANULMÁNY - Zalán Tibor: Arctalan nemzedék
Minden tájegységnek van költészete, pontosabban fiatal költészete. így meg lehet különböztetni pl. Debrecen, Győr, Kecskemiét, Pécs és Szeged költőit, fiatal költészetét. A felsoroláshoz csatlakozik még az újabb költőkkel dúsult Veszprém. Minden vidéknek más-más a levegője, minden vidék más-más költői attitűdökbe kényszeríti költőit, táj- és stílusjegyeket erőszakol rájuk atmoszférájával. Ezért nem túlzás debreceni vagy pécsi műhelyről beszélni, vagy pl. Szeged műhelybe soha nem formásodó baráti-szakmai közösségét emlegetni. A vidéken élés nem csak helyi arculatot jelent, de a vidékiségnek (mint ideológiai rendezőelvnek) a költészetbe hatolását is magában foglalja. Nem (csak) a provincializmus veszélyére gondolunk. Ténykérdés, hogy Magyarországon Pesten kívül minden vidéknek számít, — tehát az „arctalan” nemzedék számbeli többsége vidéki. Ez a megoszlás jelentős mértékben késlelteti áttörését az ismertségbe. Velük szemben (de nem ellenállásként) a pesti költők. Teljes szétszórtságban, pestiségük gyakran veszélyes tudatával. Jellemző legtöbbjükre, hogy költői „habitusukat” előbb szerzik meg, kevesebb munkával, gyakran éretlenebb produktumokkal, mint vidéki társaik, a szerkesztőségek és az idősebb költők helyi, illetve személyes közelségének köszönhetően. Ez időnként elhomályosíthatja tükrüket, sőt, nem ritkán okoz művészi személyiség-torzulást bennük. Mivel létproblémáik egy nagyváros közegében játszódnak le, s őket nem annyira sújtja a „közlési görcs” betegsége, költészetük szellősebb, könnyedebb és játékosabb. Érdekes jelenség, hogy a nemzet-haza kérdéskört ebben a generációban általában a vidéken élők emelik konkrétabban költészetükbe, hivatástudattal vagy kordivat kódexének engedelmeskedve, míg a pesti költők inkább alkalmazkodnak a hatvanas évek után bekövetkezett bizonytalan nyugalmi állapothoz. Sújtja még a fővárosban élő költőket is a provincializmus, mely téves vélekedések szerint csak vidéken létezik. Mi szűklátókörűséget, formák kiüresedését, silány kocsma- vagy bárfilozófiát értünk rajta. 2. Az „arctalan” költészet lehetséges irodalomtörténeti helye Paradoxonnak tűnhetik, hogy olyan költészet lehetséges irodalomtörténeti helyét próbálom meghatározni, melynek kora irodalmában sincs helye. Teszem egyrészt azért, mert meggyőződésem, hogy ez a nemzedék már adott ki a kezéből kiváló, nem csak a napi olvasnivalók között jelentős alkotásokat. (Én a fiókokban maradiakból össze tudnék állítani egy pazar antológiát.) Másrészt vezérel, hogy olyan helyzet beálltát tudom konstatálni, olyan lehetőség megjelenésére hívhatom föl a figyelmet, mely a hipotézis szintjén ugyan, de bizalmat előlegezve ennek a generációnak — figyelemre méltó helyet jósol az „arctalanoknak”. A magyar költészetben bekövetkezett stagnálásra gondolok. A stagnálás okait befejezett, lezárt életművek jelenlétében keressük. Mire gondolok? Ennek a kornak nincsenek, nem lehetnek — egyelőre — hirtelen fölbukkant üstökösei. Csak lezárt életművei vannak. Nagyok, bezáriultak, követhetetlenek. A halál zárta le Jékely, Erdélyi, Sdnka, Simon, Kassák Kormos István, Nagy László, Szilágyi Domokos életművét. Zártak, követhetetlenek. A kialakultságban, beállottságban tekintem lezártnak Pilinszky János, Kányádi Sándor, Weöres Sándor, Illyés Gyula, Juhász Ferenc költészetét. Sőt, a vers abszurdumáig elmerészkedő verstagadó Tandori is eljutott lehetőségei végső határaiig. Zártak, követhetetlenek. Utak, melyeket bár nem szabad követni, mégis rajtuk haladnak sokan, összeszedik az árván maradt tartományok maradékait. Nem sértő szándék vezet, amikor ezt írom. Üstökösök csóvájában nem jöhet létre a nagy költészet esélye. Az a költő, aki a tisztelt, csodált elődöt elérni, s nem meghaladni akarja, eleve lemond a valódi teremtés nagy munkájáról, időleges és látszat-sikerekre pazarolja tehetségét, erejét. A fiatal költők közül is sokan röpülnek az üstökös-uszályokban, sőt, van aki a maga is uszályban röpülő uszályában keres röppályát magának — boldogulást, köny- nyebbet. 964
