Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)

1978 / 1. szám - SZEMLE - Péntek Imre: "... verseim, egyszer még elindulhatunk?" (Portrévázlat Győri Lászlóról)

nak — Bella Istvánnal, Asperján Györggyel, Kamarás Istvánnal együtt —, amely nem elégedett meg a terméketlen, önemésztő vitákkal, hanem fórumot, nyilvánosságot csikart ki ennek a lázító tudatállapotnak. Így született meg a Tiszta szívvel, 1964-ben.

Győri egyénisége, önálló világlátása, költői készülődése és felkészültsége messze kirítt a „Mozdulók” egy másik időszakos kiadványban, tehetségüket éppen csak próbálgatok közül.

Akkor hát mi a magyarázata megtorpanásának, költői kohéziója meggyengülésének? A tíz esztendős szétszórt publikálga tásnak? A periférikus szerepbe való beletörődésnek? Az önmagában való kételkedés kálváriás kerengősének? A kegyetlen és embertelen szigornak, a könyörtelen önkontrollnak? A célt és a feladatot újra és újra tisztázni akaró vizsgálódásnak? A már-már eszelős ars poétika sorozatnak?

Talán Vas István nem túl hízelgő Népszabadságban napvilágot látott kritikai észrevételei? Vagy Szabolcsi Miklós meglehetősen sommás elmarasztalása Tűnődés új költőkről című tanulmányában? Szó, ami szó, a minősítés nem éppen kedvderítően hangzott:

„De Győri újabb verseit is meg kell várnom, mielőtt elhinném, hogy valóban jó költő."

De születtek korabeli, elismerő kitételekkel nem fukarkodó írások és Győri kötetéről, többek közt Kabdebó Lóránt, Angyal János és Demény Ottó tollából.

Nem, Győri „versszivárgásának”, ihlete elapadásának okai másutt rejlenek. Mielőtt ennek próbálnánk meg utána nyomozni — ennyivel tartozunk Győri teljesítményének és tehetségének —, foglaljuk össze, kiről is van szó?

Tehát: Győri László. Orosházi parasztcsaládból származik. 1942-ben született. Könyvtáros, az ELTE bölcsészkarán szerezte diplomáját. Előbb Salgótarjánban, majd Kaposvárott kísérletezett egzisztencia-alapítással, végül Tatabányán sikerült meggyökereznie. Tipikus „vidéki” alkotó. (Ha van ilyen...) 1977 őszén Győrben Kormos Istvánnal és.Nagy Gáspárral együtt Radnóti-díjat kapott.

VISSZATEKINTÉS — A KÉSŐI ELÉGTÉTEL SZÁNDÉKÁVAL

Győri László első — egyelőre utolsó — kötete értékesebb, maradandóbb, mint megjelenésekor hitték-ítélték. Erről leginkább az azóta sorjázó első kötetek egy jó része győzheti meg azt, aki nem rest, és veszi a fáradtságot az összevetésre. Ennek ellenére az Ez a vers eladó mintha kikopott volna az irodalmi köztudatból; nem hivatkoznak rá, nem példálóznak vele, nem kezdete és nem folytatása semmilyen törekvésnek, hagyománynak. Győri kívülrekedésében azonban van valami „tendenciaszerű”. Mintha rosszul választott volna „csillagot” indulása idején: a hatvanas évek végén, hiszen sem az ontologikus-egzisztenciális, sem a Nagy László-i Juhász Ferenc-i iskolának nem hódolt. Közéleti lírikusnak csapott fel akkor, mikor már mintha kifogták volna az idők-események a szelet az efféle költészet vitorlájából. Jelentős esztéták-kritiku- sok, meggyőző érvekkel bizonygatták: a költészet és politika hagyományos egybefonó- dásának kényszerű szükségszerűsége megszűnt, a kelet-európai sorsvállaló irodalom az új körülmények közepette elvesztette korábbi központi szerepét.

Győri azonban érzéketlennek mutatkozott ezen elméleti megközelítések iránt, és nagyon is érzékeny pontokon, és meglehetősen ingerülten támadta a szocializmus korabeli gyakorlatában mindazt, amit kivetnivalónak, idejétmúltnak, viszahúzónak érzett. Rá mert kérdezni a túl sietős történelmi igazságtétel buktatóira, félelmetes bakugrásaira (Történelem), nevén nevezte azt a kiábrándító kontraszelekciós folyamatot, amely éppen a hatalomra került osztályok legigényesebb, legmorálisabb tagjainak meghasonlásával járt együtt (Ez a vers eladó), és hangot adott annak az elégedetlenségnek, amely a fiatalság indulatait a megmerevedni látszó társadalmi struktúra szorításában szinte a robbanásig feszítette (Dühöngő szobor; Kiáltozó). Gúny és irónia fakadt ki belőle a békés céltalanság polgárelégedettségének látványait szárn- bavéve (Május 35). De ebben a versben az a különös, hogy a „Nyugi, elvtársak...” nem csupán az általában vett kispolgári idillt utasítja el, hanem egy nagyon is e társadalomból fakadó pöffeszkedő önelégültségnek mutat fityiszt!

86