Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)

1978 / 1. szám - TANULMÁNY - Oltyán Béla: A lírikus Déry ars-poetikája

ségebtől kezdve a forradalom megvívásának akarását (esetleg a célravezető lépések jelzését) is anyagába olvasztaná, természetesen, az esztétikai minőség átgyúró, kiválasztó és sűrítő közegében.

Egy ilyen líra megalkotására ekkor szemléletileg leginkább a kommunista írók lennének alkalmasak (s talán a légközelebb is kerülnek az „ideálhoz”); a művészi erő és tehetség Kassákot predesztinálná erre. Csakhogy: az előbbieknél a társadalmi cél sokszor egyoldalú hangoztatása, a helyenkénti, művészi áttétel nélküli jelszószerűség, vagy a szűkítő tendenciájú proletkultos szellem tördeli a teljességet; Kassák groteszk lírai fintorai, dadaiszítikus fricskái viszont a polgári rendszert pillanatnyilag szükségszerűnek látó, s azt átmenetileg elfogadó réteg elkeseredett alaphangulatát vetítik. Így, egyhangúsága, „értelem nélkülisége” ellenére bizonyos mértékig „tipikussá” válik. Kassák a megütött hang komor és messzehangzó zengése érdekében tartja ekkor feleslegesnek, zavarónak a „leíró”, „élmény”-verseket. E tipikusság azonban, mivel egyetlen elemére, a kiábrándultságára utal, általánosabb érvénye mellett egyben szűkítő tendenciájú is.

Kivételes tehetsége és művészi érzéke persze „A ló meghal a madarak ki- repülnek”-ben áttör az öncsonkító ars poétika tilalomfáin, a realisztikus élmény, emlék, látomás és expresszív nyelv, hitelesség és absztrakció olyan magas szintű egységét teremtve meg, mely őt nemcsak az emigrációs, hanem az egész magyar avantgárd líra utolérhetetlen mesterévé avatja. Életérzés és szemlélet szempontjából azonban — bár itt az aktivitás és konstruktivitás szelleme munkál — ez is a fenti körben mozog. '<

Déry lírájának szinte minden irányba kinyúlnak hajszálgyökerei. Hajtásait táplálják a mindennapi élet élmény-impulzusai, s elérnek a lázadás, s forradalom akarásának nyugtalan tájaira is. Versei meghatározó rétegeiben azonban nála is a rossz közérzet hangulatai munkálnak. S azt kell mondanunk: ha versei nem is visszhangozzák oly koncentrált monotóniával az „útitárs”, a radikális értelmiségiek hangos döbbenetét, mint a húszas évek elején Kassák dadaisztikus versei, ha hajlékonyabban idomulnak is a személyiség belső hullámzásához, írójuk mindennapjainak rezzenéseihez, s ha rejtettebben s részlegesen is, esetenként mégis visszakanyarodnak a Kassák-i életérzés vonalába, s a magányos humanista értelmiségi bizonytalan közérzetét is tipizálják. (Erre rezonálhat Kassák, mikor 1923-tól helyet ad a Má-ban Déry verseinek.)

A forradalmak vörös színének felvillanó reflex-fényei („vörös diadalt” keres; „vörös tulipánszívét” menti; a dróttalan távírók „piros szavakat” küldenek. Éjjel a parkban; Az ámokfutó), s többször ismétlődő, rohamra szólító agi- tatív szavai / „Előre, előre megindult fák..„üvölt a dülledt hegy / ... előre, előre!”; „előre ló, búza, nap! I ez a rohanás / gondok, holdak fölött vezet”. Tornyok közt; Tó, hús és nap; Május, 1922), a kiábrándulás elleni küzdelme szívósságát tükrözik, de az emigrációs évek hálójába fogott remény vergődései, mindezt rapszodikussággal, a végletek közti ugrások belső disszonanciáival telítik.

A megfogalmazásokban jelentkező forradalmiság, s a valóságos hétköznapokban a politikai küzdelmeiktől visszahúzódó magatartás kettőssége, az előbbi hiteles etikai fedezete ellenére, a kiábrándultság bélyegét mélyíti. Annál is inkább, mert e forradalmiság megjelenítésének módja, az igenlő impulzusok nyelvi elemei közé szőtt negatív hangulatú szavak érzelem-törő jégfuvallatai (mely szerint még az említett, újjongó lendületű rohamozás is „véres fejű” madarakkal zúdul előre, a lázadás lobogói feketén lengenek stb.), a szándék

57