Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)

1978 / 6. szám - TANULMÁNY - Molnár Miklós: Folyamatos lét-érvényesség felé - Dobai Péterről Hanyatt című kötetének megjelenése idején

képek, szobák, tárgyak, utcák — Dobai egyik kitüntetett (vagy kulcs-) szava: „Hanyatt. / A mozdulatlan frázisok között. / Hanyatt. / Mint a bója a hullámokon.” — „Hanyatt fekszem. Egy sír körülöttem a testem.” — „Szervezd meg ezt a percet: / hason vagy hanyatt?” — „az neki orgia hogy hanyatt fekszem?” — „ha hanyatt fekszem, az nem jelent mást / mint amit jelent: azt hogy hanyatt fekszem” — „tényleg botrányos ez az állandó hanyattfekvés” — „Hanyattfekszem. A tékozlás pihen.” — „csak hagyni, kihagyni, / elhagyni hanyatt’ — „hanyatt fekszel, verziók nélkül”.

A hanyattfekvés,Üevés az erőgyűjtés állapota vagy az erőátvitelé; az akcióra/ak- tusra készülődésé vagy az utána levésé; a passzív (?) szemlélődésé — vagy pedig köztes pillanat: a tiszta levés állapota. Vagy az alvás helyzete. Vagy a közösülésé stb.

A Hanyatt című kötet azonban sokkal több a kontempláció mantráinál és matricáinál, a jelen utáni honvágynál vagy nietzschei értelemben vett aforizmáknál, vagyis önmaguk „negatív transzcendenciáját” lehetővé tevő gondolat- és észlelettöredékeknél. Űj verseskönyvében Dobai megszállottan és tántoríthatatlanul folytatja vizsgálódásait létről, létezésről, múltról, időről, emlékezésről, immár az árnyalt globális szintaxis birtokában, minimálisra visszaszorított redundanciával. Az idő meg- élhetőségének költészetét írja; működés közben láttatja az időt: ahogy törékeny mozdulatok egyszer s mindenkorra odavesznek. A történések sorrendjének megállapíthatatlanságáról informál, arról, hogy „A lét olyan, / ahogy az eszünkbe jut.” A momentumok monumentummá-válhatatlanságáról szól, az esendő pillanatokról, emlékek morzsalékosodásáról, emlékek forgácsolódásáról, csomósodásáról.

Hitelesként fogadtatja el — nem is elfogadtatja: érvényesíti — magát ez a lét- poézis. Dobai csöndesen lelépett a demagógikus oppozíeió-prófetálás Hyde Park-i szappanosládájáról. Leváltak róla a türelmetlenség, a mindenáron másság és a kizárólagosság páncéllemezei — így vált egyénisége még erősebbé. Megvalósította „a körülményesség csaknem teljes visszaszorítását”.

Szinte nyelventúli élességgel szólal meg itt az egzisztenciát közlő tiszta fogalmi nyelv dialektusa. A szavak első és másodlagos, konkrét és áttételes jelentése létet meghatározó erővonalak egységes belső terét teremti meg.

A „még mindig élek” „horrorszerű örömében”, az „éppenhez” való hűség ethoszá- ban fogantak a majdnem-haUgatás e szövegei. Dobált a teljes csöndtől immár talán csak a meditáció Zen-burka választja el: „A szavak csökkenő jelentősége: tisztuló kommunikáció.” (Már korábban is lehetségesnek mondta költői elhallgatását: „ha egyszer felhagyok valamelyik műfajjal, akkor ez bizonyára a líra lesz”.)

Architektónikus elemként most is részt vesznek korábban megfogalmazott tételek a kötet szervezésében, pl.: „Ami történik: / az az ajándék”.

„A szigorú formák: maguk a véletlenek” — írja. A véletlenek megszabta formai szigorúsággal akartan-akaratlanul metafizika szivárog a szövegekbe, s mintegy — föloldó vagy mentesítő irónia híján — a szövegek beleágyazódnak e metafizikába. Ez pedig olykor kételyeket ébreszt aziránt, hogy csakugyan adekvát-e ez a fogalmi nyelvezet. Dobai kemény, mint a beton, gondosan óvakodik az érzelmességtől: azt akarja, hogy mindenkor komolyan vegyék, holott a lankadatlan komolyságba, de a komolyan vevésbe is bele lehet rokkanni. E rezzenéstelen komolyság régivágású, jólnevelt úriemberekhez illhet, de Dohaiban néha feszélyez. Szűkölködik mosolyban, lágyságban és játékosságban — alkalmasint ezeket locskaságnak és frivolitásnafc vélvén.

Az antropomorfizmusból — a szövegek tanúsága szerint — nehéz vagy lehetetlen kilábalni. Az antropomorfizmus nem „hajlandó” szabadon engedni bennünket. Dobai küzdelmet vív az állapottal, a szavakkal, holtpontokkal, az idővel: „Amit az életemnek nevezhetek, az fenyeget”.

Ál-bizonyosságok vesztén alap-bizonyosságokig jut: „Elég, ha nézel”; „minden szintézis merőben önkény / és arról van szó, hogy mi nem az?”; „Nyomasztó társaságot nyújtok önmagámnak”; „Kit vársz? / Véletlen az emlék is, / nemcsak a valóság”; „Gondolj másra: ez a terápia”; „Minden, ami gyötör, lehet terápia is: / ha másképp gondolsz rá! Ha tudod.” „Játszd magad végig!” — mondja egyik versének címe. „A botrány és a szökés kegyelme még hátra van”.

554