Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1978 / 6. szám - Domján Gábor: Oblomov, A vers (versek)
A vers (A Sugárkapun a vers bejuthatott, ha angyali figyelem fékezi hullását. Nagyot csendíthetett a tánc császáros isteneinek termében, ha betapasztott füllel fülelnek, ha beszélni csak csukott szájjal mernek.) Én már leborulok. Unom kalapnak az eget. Ruhámul az ezüst szél ne simuljon. Hajamról a felleget fölismerem, ha haragos, ha tócsendes. Fáj a hús. Nem mesebelien. Mikor szirtre ülök, tüdőmre mosolygok. Tudtam, gyönyörűek a megláthatatlan dolgok, de füstben és országra pihéző koromban fogadtam: tünde gyönyörért repesztő szememet leveszem az égről; lehajtok vallatóan a porhoz és bízóan, mert amit legtöbbnek hittetek, az a legkevesebb ... Késemet fény élezte. Sajnáljam, hogy minden sötétbe belerohant? Örömöt is ölt. Irtott engem is. De a bánatot fölfeszíteni én tudtam, aki a sírást megértettem s hittem: a tapasztalat kényszerítő zöldjén legalább az irgalom beérik . .. (Nincs vers, lódítom én. Mert a berepedezett arc árkaiban már összeverődve a folytatható növények s engedelmes mezőin a csöndnek tengerig legeltető fiú ostora szól! 525
