Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1978 / 6. szám - Horváth Péter: Láthatatlan metszéspontok (elbeszélés)
hogy egy csapásra megváltoztasson mindent, de csak annyit mondott: „Viszontlátásra!”, s ahogy betette az ajtót, már világosan és megfellebbezhetetlenül összeállt benne a mondat: vasúti kaland egy vasúti kalandorral. A vizsla felébredt a kutyaólban, nyújtózkodott, odasétált a férfihoz, megszaglászta, kétlábra állt, mellső tappancsaival kaparászni kezdte a férfi combját. A férfi megsimogatta a kutya fejét. A vizslát is megnyugtatta a simogatás, visszaszaladt az ólba, hasrafeküdt, a feje kinyúlt a kutyaházból a csillagok alá. Nem gyújtott villanyt, a sötét konyhában vetkőzött le, beosont az udvari szobába, felhajtotta a könnyű pokrócot, és lefeküdt. A meleg, meztelen hát megmozdult az érintésére: — Pali? Amikor a férfi kiverekedte magát az összetekeredett, átvizesedett pokróc alól, Ilona hanyatt feküdt, kinyújtózott, és behunyta a szemét. Vágó Pali nyúlánk, izmos alakjára gondolt, hallotta hadari beszédét: ,,szeretiekszeretlekhidd- elI”. Felnevetett. A tervek, mindig a tervek: majd elutazunk egy tengerre néző szobába, elköltözünk innen ... Álmosító holnapok. Megsimogatta a mellét, aztán felült, és kinyitotta az ágy fölötti ablakot. Az eperszag ingerlőén járta be a szobát. Ilona cigarettára gyújtott, és kisétált a kertbe. A vizsla felemelte, majd elfektette a fejét. Ilona meztelenül guggolt a kertben, cigarettázott, és epret majszolt. A hűvös, éjszakai szellő simogatta a bőrét, messze a folyó fölött szürkülni kezdett a fekete ég. A férfi kinyitotta a vízcsapot, a vízsugár alá tartotta a fejét. A víz lassan lehűlt, ezer jégtűvel szúrta a tarkóját. Zsibbadt a nyaka, a feje kitisztult, de semmit nem érzett, csak a történtekre emlékezett, mozdulatokra, hangokra, pontosan. Mindegy volna, gondolja, és mégjobban megnyitja a csapot, mindegy volna, a szégyen épp olyan megfelelő, mint az öröm. Mindkét érzésre esélyes. Hányszor elképzelte már Ilona széttáruló combjait, penge vonalú száját, vonagló testét, a kék szemek kút-mélyében megnyíló messzeséget, kettőjük extázisát a tilos gyönyörben. Egyszer már látta Ilona szemtelen méhecskéit elővillanni a selyempongyola alól, a lány nevetett: mindig rendetlen vagyok, összehúzta magán a pongyolát, de nem egészen. És sose fésülködöl! — felelte neki akkor, elképzelve, ahogy vékony, hosszú ujjai eltévednek a szőke haj-bozótban; de megtiltotta magának, hogy erre gondoljon. Végül is — semmi sincs végül is. Megtörtént. Elzárta a vízcsapot, felegyenesedett. Erősnek és frissnek érezte a testét, zavarta ez az érzés, nem tudott vele mit kezdeni. Szégyellni szerette volna magát a bűntudat kiérdemli a bűnbocsánatot, a mérleg helyre billen. A sötétben kitapogatja a frottír törülközőt, erősen dörzsöli a fejét; bizsereg, ég a bőre. Semmi. Kibotorkál a fürdőszobából, megáll a konyha közepén, kinéz a nyitott ajtón át a kertbe. — Szervusz! — Klára az udvari szoba ajtajában áll, furcsa érzése támad, mintha mindez már megtörtént volna egyszer. A kertet bámuló meztelen férfi, a „Szervusz!”, és a távolság, amit észlel, a bejárhatatlan messzeség, ami elválasztja őt ettől a mozdulatlanná dermedt alaktól. Odalép hozzá, megérinti a karját: — Sándor! Füröd tél? — Igen — A férfi hangjából ismeretlen nyugalom árad, fölényes biztonság: a hang mosolyog, az arc mozdulatlan. — Már rúgkapál. Megnézed? — Klára a hasára szorítja a férje hideg tenyerét. — Gyere! Áthaladnak a sötét udvari szobán. 522
