Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1978 / 6. szám - Csaplár Vilmos: Koralista történet az ezerkilencszázhetvenes évek első feléből (elbeszélés)
— Mi van? — kérdezte Tatai Endre. — Látod? — Kit? — Azt az öreget! A férfi hosszú, szürke télikabátját, akármennyire hűvösre fordult is az idő, sokan megnézték, hiszen olyan bő volt, hogy szinte rácsavarodott a testére a szélben, mint egy pokróc. Fehér hajával, széles, csontos, sötétre száradt arcával különben is kitűnt a sétálók közül, s a távolabb haladók figyelmét még az is ráirányította, hogy a vele szemben jövők kellőnél nagyobb kanyarral tértek ki előle, a hátulról gyorsítók pedig kissé eltúlzott ívben kerülték. Edit nem látta, de tudta, hogy az arcán, az orrától az egyik füle irányába, forradás húzódik. — Miért? — kérdezte Tatai Endre. — Ki az? Edit mostanáig azt hitte, hogy egyszer majd el kell mondania Tatai Endrének valamit, amit eddig nem mondott el. De miközben figyelte az üres folt közepén lépegető, meg-megálló, botjára támaszkodó öregembert, rájött, hogy semmi, igazán semmi nincs, amit elmondhatna. Arról csak nincs már mit beszélni, hogy egy gimnáziumi barátnőjénél, Csillánál egyszer régen, Csilla tizenhetedik születésnapján a lányok ide-oda szaladgáltak, táncoltak, ittak, uborkát ettek, és volt ott egy fiú, szakállat viselt, ami akkor még sokkal jobban tetszett neki, mint mostanában? Erről a fiúról később azt beszélték, hogy külföldre utazott, és nem jött vissza. — Nem tudom, ki az — vonta meg a vállát. — Csak olyan furcsán néz ki, nem? VÉRTESI PÉTER: TISZTELET SZENTENDRÉNEK 511
