Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1978 / 6. szám - Csaplár Vilmos: Koralista történet az ezerkilencszázhetvenes évek első feléből (elbeszélés)
átmentünk a sötét szobába megint. Balogh Zsuzsa jött ki valakivel összeölelkezve. Na, mondd, amit mondani akarsz, kértem Sebestyént, és végre az arcába néztem. Dehogyis láttam öt, csak éreztem, hogy most valami. Hallgatott. Hajlítgatni kezdte a csuklómat. Mire gondolsz? kérdeztem. Vékonycsontú hosszú kezed van, az ízületek kifogástalanak, ujjaid egyenesek, az utolsó ujjperc összeszűkül, körmeid csodálatosak. Már megint így beszélsz? Mutasd a lábad! Lábaim ott feküdtek a heverőn kissé széttárva, és az ablakon beszüremlő világosságot visszaverve, szinte sütött a feszes bőr és a fény megtört a sípcsontom élén. Ahogy néztem lefelé, láttam, mint hullámzik a mellem két dombja a pulóver alatt a fölgyorsult lélegzéstől, és vártam, mikor veszi észre, hogy levettem a melltartót a kedvéért. Ilyen kezekhez, ilyen lábakhoz, mondta, legalább két-három kényelmes, kín nélküli életű nemzedék kell. Csak bámultam rá, kicsit mosolyogva. Miért baj az, ha valakinek szép lába van? Szerettem volna, ha újra megérinti a fölhúzódott szoknyából kilátszó lábam meztelen bőrét és el is indult a kezem a keze felé, talán azért, hogy rátegye. Azt hiszed, hogy a tied? Mi? A kezed és a lábad. Miért, kié? kérdeztem. Kaptad és tovább adod egy vagy több hozzád hasonló olajos, erjedt szagúnak, mi közöm nekem ehhez? Fölugrott mellőlem. Sebestyén, mondtam, te mindenkit utálsz, de azt hiszem, én meg tudnálak változtatni. Visszaült mellém, közelhajolt, merőn nézett, olyan hosszan, hogy már fölöttem láttam lebegni sápadt arcát, melyet hirtelen szétrántott valami számomra érthetetlen bosszúvágy. — De mit csináljon az, aki már töprengéssel kezdte? — metszett ki az ajtó résén Sebestyén éles hangja. — És aki a zavarból, aminek nem ő az oka, úgy vágja ki magát, hogy idejekorán megállapítja, hogy a cél elérhetetlen! És az egyetlen, amit tehet, hogy nekiáll megteremteni a körülményeket, amelyek közt legalább magába zárkózhat, ha eljött az idő... — Ne akard ... — A férfi, akit bosszantott már Sebestyén folytonos ellenkezése és magyarázkodása, közbevágott. — Ne akard, hogy elveszítsem a türelmemet! — És amikor váratlan fölkiáltással kimondta ezt a mondatot, Edit hallotta, hogy a szobában megmozdul valami nehéz bútordarab, talán egy asztal, amelybe belerúgtak, vagy egy fotel lökődött hátra, amikor megpróbáltak belőle fölállni, legalábbis fölemelkedni. — Ügy látom, rosszabb a helyzet, mint gondoltam — folytatta a férfi továbbra is emelt hangon. — Nemcsak ez a szinte betegesen fölfokozódott zűrzavar van benned, hanem már elhatározások is születtek ebből a zűrzavarból. De micsoda elhatározások! Micsoda keveréke ez a kamaszos világbánatnak és a legelvetendőbb embergyűlöletnek! — Én ne akarjam, hogy elveszítse a türelmét? Maga ne akarja, hogy én elveszítsem az enyémet! Ahelyett, hogy teljesítené a kötelességét, csak puhatolózik és bölcsességekkel traktál! Igenis, bizonyos körülmények között az ember éppen azzal jelenti a legkisebb veszélyt másokra nézve, vagyis éppen azzal használ a lehető legtöbbet, ha félrevonul, és magába zárkózik! És nem esküszik föl zavaros fejjel valamilyen „igazságra”, mint azt annyian teszik. És ne mondja nekem, hogy tanuljak! Régen rájöttem már, hogy annak, hogy mindezek tetejében még fölöslegesnek is érzem magam, az az egyik fő oka, hogy előre tudom, a rengeteg tudásomnak még a töredékét se vethetem be soha sehova, és máris túl sok olyan tudás zsúfolódott belém, amivel nem kezdhetek semmit. És igenis... a cél elérhetetlen! ...Miért nem beszél már? Miért nem mondja el végre az apám történetét? Még mindig nem érti, hogy ez az egyetlen lehetőségem? Mit akar még hallani? 505
