Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)

1978 / 6. szám - Csaplár Vilmos: Koralista történet az ezerkilencszázhetvenes évek első feléből (elbeszélés)

vezetőbb, mint a töprengő, választani nem tudó, sokáig érő testnek lassúsága, mely gyakran vezet nemkívánatos kémiai folyamatok lejátszódásához. Megbomlik az egység a biológiában, különválik a külvilág és a belső élet a lélekben, hogy lehet így beszélni! mondtam. De az olajos, erjedt szagúaknál, folytatta, nem így van, nekik szinte egyik napról a másikra megnő a mellük, beszőrösö- dik az elejük, hátuljuk, és amikor a lassan érő testűek, akiknek hol ez, hol az nem akar nőni vagy kerekedni, az igazi szerelemről szőnek még ábrándos történeteket, ők már „anyukámnak” meg „apukámnak” szólítják egymást. A hamar érő húsúaknak sietniük kell, tenyere csúszott lefelé a hátamon, mert mindenkinek csak addig van esélye az élet szokásos káprázataira, amíg tartanak a biológiai tenyészetből kigőzölgő illúziók, minden ujját külön is éreztem, ahogy a tenyere meg-megállt, aztán a derekamra, aztán le, tovább. Elhúzódtam. Pedig bőröm kívánta az érintését, akármit beszélhetett, mintha nem is hallottam volna, és egyedül voltunk a szobában, egy asztalon kislámpa világított. Pille Éva bejött valakivel csókolózva, vihogott, „Ja, itt vagytok?” és azt is lekapcsolta, aztán kimentek, és akkor már készülődött a vihar, rázta a fákat a szél a kertben, dörgött az ég és a villámlások kékes fényében forogtak az ágak árnyékai a mennyezeten, a falakon és a szekrényeken. Azt hittem, most már rendesen kezd beszélni, mert a forgó árnyékokban valahogy jött egyre közelebb, kitől kaptad a feneked formáját? kérdezte. Vajon anyád vagy apád állt ilyen hajlattal a dereka alatt valamilyen könyvszekrénynek támaszkodva, húsz vagy harminc évvel ezelőtt? Nem tudom, válaszoltam, sose figyeltem, te azt már nem is láthattad, mondta, hol van az már? és hol lesz a te hajlatod is, hirtelen megfogta a mellemet, nyikordult egyet a szekrény üveges ajtajat amint ellöktem magamat tőle, hol lesz ez a hús is, ha már most melltartót kell rhordanod, mondta. Undorító vagy, suttogtam rekedten, nevetett, rohantam ki a szobából a többiekhez, Csilla állt előttem, ahogy csaptam az ajtót, egymásnak ütköztünk, átölelt, izzadt és kicsit remegett is, jajj, Edit, te érted ezt? súgta, lehellete csiklandozta a fülemet, mi lesz itt? fiúk jöttek pohárral a kezükben, zakatolt a zene és akkor már hallani lehetett, hogy esik az eső, a szél nekihajtotta a csöp- peket az ablaknak, lecsapódtak a párkányra, szétporzották az üvegen és lecsorogtak, mindjárt elbőgöm magam, súgtam vissza Csillának, belémcsipett, szét- ugrottunk, Csilla tizenhetedik születésnapjára igyunk! nyomott a kezembe egy poharat valaki, átölelték a vállam... — Szóval, ma sem akarja elmondani? — csattant Sebestyén éles, összeszűkülő, szokatlan hangja.

Edit végre előjött a kabátok közül. Lábujjhegyen a szobaajtó felé indult.

— Nem tudom még — mondta a férfi. — Előbb beszélgessünk.

— Ma is csak kérdezgetni akar? Nem ráz le magáról, elhiszi? Akármeddig kell idejárnom. — Elhiszem. — Két éve, amióta először hallottam magáról, keresem. Most már nem kell idejárnom.

— Elhiszem.

— Két éve, amióta először hallottam magáról, keresem. Most már nem szabadul ilyen könnyen.

— Félreértesz. Megígértem, hogy mindent elmondok, de még várok vele.

— Mire vár?

— Óvatosságból.

— Elég óvatos volt eddig. Ha én nem kutatom föl, nem találkozunk soha.

— Tévedsz. Én már régóta figyelemmel kísérlek.

502