Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)

1978 / 5. szám - SZEMLE - Molnár Miklós: A belső macska bekerítése. Nagy Gáspár: Halántékdob

len van a befogadóban az egész kulturális miliő. A Koronatűz című kötet bővelkedik az olyan eredendően evokatív erejűnek vélt szavakban, mint hó, csillag, angyal, korona, csikó, tűz, kristály, tenger, füvek, csontok, hazák stb. Íme, egy jellegzetes szócsoport: „hűségem hava / szívedig érjen”. A fölös használat elkoptatja az ilyen szavakat: retorikussá, sőt „gejllé” válik az a szöveg, amelyben szíre-szóra előfordulnak. (Mégis, költészetünk gyakorlatában valahogy nem akar vége szakadni az e szavakkal űzött visszaéléseknek.)

Nagy Gáspár első kötetének számos darabja nemigen állja az ironikus tekintetet: a költészet megéltségének, komplexszé szervezettségének, többértelművé kibon- tottságának próbáját. Ilyen tekintet előtt e darabok néha fontoskodóvá, nagyhangúvá, sőt olykor nevetségessé zsugorodnak.

Nagy Gáspár korai műveiben a választott mesterek közül elsősorban Nagy Lászlónak a hatását észlelhetjük. Nagy László képei, fordulatai egyébként túlontúl gyakran visszaköszönnek siheder, sőt élemedő poéták szövegeiből: sokszor jelentéktelen érzet- vagy gondolatcsírák megköltőiesítései gyanánt. A saját karakterre törekvő Nagy Gáspárban azonban ha munkáltak is utánérzések, sohasem vált modorossá vagy epigonná: megőrizte ettől ösztönösen, majd egyre tudatosabban biztos anyagkezelése

Ifjúkori műveiben teremtő megvalósítás helyett nemegyszer ön-noszogató, ver- balizmusokat, szenvelgő reflexiókat találunk: „kell valami szabadi tót mondani”; „a vers ultrahangok szivén keresztül áramoltatása” stb.

összefogva és képletesen azt mondhatnánk: első kötetében Nagy Gáspár a belső macskát gyakorta kívül akarta megfogni; kölcsönnyelvezetet használt, és ezzel kételyeket támasztott tartalmainak hitelessége (és versi kommunikálásra való érdemessége) iránt. Nem segítettek ezen az irodalmi és művészeti allúziók sem.

Ámde egyszersmind reményeket is keltett egy birtokba vehető és kiteljesíthető szuverenitás iránt: egyik-másik darabját már ironikus háttér tette plasztikussá, például bugylibicskával kifarigcsált érdes és csikorgó rímek, vagy a saját szavainak terében egymásra úsztatott utalások és idézetek (Élt egyszer) — avagy az újjárendezett kölcsönanyag (Három kézjeggyel). ígéreteket rejtegettek a jelenbeli magyar létezés képtelenségeiről, a mindennapi nyelv közhelyeinek ellenében megfogalmazott antimaximái (Leltár miatt nyitva) vagy erőteljes históriai képei (Utóvázlat az „Elsüllyedt csatatérhez”).

Űj kötetében a korábban mutáló hang megércesedett, a mesterek hatásain fölülkerekedett az egyéni hang, és az ígéretek valóra válni látszanak (bár foltokban érzik még valamelyes öngerjesztettség és fontoskodás: például a Hétparancsolat című, prológussá kiemelt szöveg kissé kimódoltnak és koturnuszosnak hat). A szervezettségnek és a jól tagolt bonyolultságnak magasabb fokát tapasztalhatjuk, mint a szerző első verseskönyvében: a szövegek tartósatob és szertegyűrűzőbb visszhangokat vernek bennünk; megnövekedett a művészi integritás, és Nagy Gáspár szavai immár kevésbé kiszámítható reakciókat keltenek. Első kötetében többnyire csak cihelődött s indulni készült: mostanra sikerült közel jutnia önmagához; iparkodik eligazodni belső lehetőségeiben, s bennük terjeszkedni tágra.

Nagy Gáspárnak egyre jobban birtokába jut saját gyerekkora is. Noha azt mondta a már idézett interjúban: „Erről a világról, megélt élményeimről első verseimben mindent elmondtam” — első verseinek megírásakor azonban még nem rendelkezhetett igazán ezekkel az élményekkel, ezért az olvasót sem tudta részeltetni bennük verseinek közegén át. Most már kezelni tudja ezt az élményréteget (Gyerekkor, Szalmadélután, Hótalan hegyek inge stb.). Dehogyis mondott el „mindent”: sose győzheti elégszer újrafogalmazni gyermekkorának archetípikus lét-élményét!

Kötetének egyik újdonsága: versei már nem emlékeztetnek minduntalan arra, hogy versek. Alábbhagyott az ünnepélyes szóhasználat, noha megőrzött és meghonosított valamiféle neobarokkos stílust; a korábbi finomszavúság és keresettség választékosságnak adja át a helyét: Égi sóhaj; az érzelmes pátosz szonórus emelkedettségnek: Térkép, kiterítve. Reflexióinak hangja tűnődő, gyötrődő, visszafogott: őszi vers. Az első kötetben néha megütött öblös néptribuni hang helyett („ide süssetek, atyámfiai és házamnépe!”) szerény, tiszta és pontos: Legvégül. Ha olykor az iroda475