Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)

1978 / 1. szám - TANULMÁNY - Kőháti Zsolt: Igazságkeresőben (Urbán Ernőről)

nítése — idejekorán jött figyelmeztetés — az 1956 őszéhez vezető folyamat művészi előrejelzése volt.

Urbán Ernő pályájának egyik csúcsa ez a darab. 1954-es egyfelvonásosa, a Juss című novellájából írt Párviadal s 1968-ban bemutatott színdarabja, A nagy baklövés (némely vonatkozásban az Uborkafa folytatását ígérve) nem tudta az ábrázolt kor összefoglaló képét adni.15

Urbán novellái, kisregényei — tehát „kisprózája” — kapcsán fölmerül egy alapkérdés, melyet 1954-ben Nagy Péter így fogalmazott meg: „Minden műve sugározza azt a mély, elszakíthatatlan szeretetet, amely Urbánt a magyar néphez fűzi; ugyanakkor azonban különös módon éppen a szeretet, a meleg érzések ábrázolása hiányzik művei eddigi világából.” Bessenyei György is úgy véli: a Pirkadás című regényben (első, 1955-ös változatában — K. Zs.) is „még mindig kísért egy humoros, embereket, sorsokat, ha nem is semmibe, de mindenesetre könnyen vevő hang.”18

A meglepő, humoros mozzanatok, groteszk elemek a lírikus Urbán látásmódjából sem hiányoztak (az Uborkafa pedig a szatíra műfaj kiemelkedő darabja volt). Prózájában is megerősödött ez a vonulat — s hivatkozhatunk ugyan Urbán humorának népies, a commedda dell’arte magyar hagyományaiból táplálkozó voltára (mint teszi 1956 utáni írások elemzésekor B. Nagy László17), a teljesebb igazság mégiscsak az, hogy korszerűtlen ez a humor. Az ötvenes évek közepén már a Karinthy-féle szatírahagyományok fölelevenítése, továbbfejlesztése volt az időszerű feladat. Urbán humorát is jellemezte „egy bizonyos groteszk, legtöbbször kényszeredetten groteszk” tónus — alátámasztva Hermann Istvánnak a mai kultúra problémáival kapcsolatos újabb megjegyzéseit.18

A Kemény dió (1953) elbeszéléseinek szemléletét a népért harcoló, „gépészko- . vács-virtus” fűtötte Ágócs Imre, munkásból lett falusi párttitkár novellafüzére, a kritikus-hiteles társadalomábrázolás igénye határozta meg; a „Zamek kartárs”-félék kipellengérezésében itt halmozódott szatírájához a gyúanyag. A kor egyik „alap- novellája”, A juss azonban félreérthetetlenül mondta ki: itt a rendszert bírálni is csupán a munkásságnak, a dolgozó embernek van joga. Kialakított emellett Urbán az ötvenes évek elején egy — törvényszerűnek vélt — idilli novellatípust is Móricz, Móra, Mikszáth, Tömörkény, Jókai, Arany, Petőfi népi és népies anekdota-hagyományai, zsánerképei alapján, aminek a politikai feszültségekkel terhes kor szükségképp nem kedvezhetett, de amelyet az irodalompolitika méltányolt s a kritika sem illetett túl gyakran sematizmus vádjával. E műfajban bosszulta meg magát olykor a Hermann Istvántól is említett „fekete humor”. A szelíd anekdotának szánt Áldomás végül is a bizalmatlanság, rettegés légkörét árasztja, hiába szerette volna az új társadalom humanizmusát sugallni. Rossz ízű és valóban lekezelő a Szamarasok írói hanghordozása; valamiféle „örök” paraszti vonást próbál elfogadtatni a „bicdglit vásárló paraszt” — mikszáthi parafrázist sugalló — rajza, s éppen az Ágócs novellák, valamint az egyidős Urbán-riportok tanulsága mond ellent a közhelyes látásnak, mely szerint pl. a paraszt mindig szeret panaszkodni (Ügy is lehet mondani). Türelmetlenség s túlfeszített humor jellemzi Az igazmondó Nepomuk című „falusi történet”-ét is (1952).

Miről van szó tehát? Amit maga Urbán is észrevett — s önkritikusan minősített — 1954-ben: az irodalom azonnali, közvetlen gyakorlati hasznának feltételezéséről. Hőseinek gyors pálfordulása (mennyire jellemző, hogy Pálfordulás című írását első novelláskötetébe már a tépelődőbb-keményebb Pörben a világgal címmel sorolja be!), jótékony megváltozása csak az ellentmondások — kényszerű —humoros oldása révén volt lehetséges.

S a módszer is két csoportra tagolta a Kemény dió novelláit. Közülük „valami hét” — ahogyan azt Urbán egy előadásában, újságírók előtt elmondotta 1953—54 fordulóján — a valóság közvetlen élményében fogant; a többiben ott érezzük az „iro- dalmiasítás” föntebb tárgyalt tehertételeit. Mindenesetre ez az ellentmondás küzdelmesen van jelen novellaművészetében; mint „belső polémia önmaga régi fogyatékosságaival”, ahogyan Ungvári Tamás észrevette a Hattyú című novella kapcsán 195441