Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)

1978 / 5. szám - SZEMLE - Szántó Ágnes: Sőtér István: Budai Oroszlán

a megfontolt türelem, a törhetetlen tettkészség, az „áldozni tudó szív” rejtőző, de tartós fűzével. Az ő körüket bővíti — ha csak távolról is — az emigrációból hazatérő Kármán házaspár, de velük tart Klára is. Az ő kimondott vagy néma hívásuk próbál utat mutatni a Dávid nyomait kutató, mégis határozatlanul botladozó Ettrének. Az előző regény két tanítómestere itt már-már egyesül. Fábián elfogadja a hajdani barát, Dávid tanítását. Immár közös gondolataik a Kármán házaspár, Agostyán és Klára akaratával, eszményeivel egyesülve megoldják a Mazura és a Szabadegyetem hálójából kiszakadni csak tragikus fordulattal tudó Ettre dilemmáját, s nemes törekvéseit méltó célok szolgálatára vezetik. Kételyekkel, tévedésekkel, félelemmel viaskodva talál rá a régóta ismert, követni mégsem tudott, múltban, jelenben, jövőben egyedül helyes erkölcsi törvényre, Dávid Törvényére. Nem akkor élhet helyesen, ha Bengyer (Bóka László) tévedéséhez hasonlóan „minél inkább a mélyebbik belátásával ellentétes utat követi”, hanem természethez, egyéni és történelmi múlthoz hűen csak. „Munka, tudomány, művészet: csalárdul az egész embert megkaparintják, de jaj annak, aki magát egészen nekik adja, és vissza nem tart magából annyit, hogy szeretni tudjon. Mert akik tudnak szeretni, s akiket szeretni lehet: ők az élő kutak. Boldog, boldogtalan rájuk járna, hogy kimerje őket. Halott kutakká akartok-e válni? Valamikor a kutaknak is törvényük volt — ne engedjétek, hogy kicsalják a vizet ravaszsággal, fenyegetéssel.

Az embernek tetsző élet otthonává legyen a világ. Nem lehet, hogy csak magatoknak vagy csak egymásnak éljetek. Nem lehet, hogy csak másoknak éljetek. A merítetlen kút éppoly halott lesz, mint a kimert. Hol hát a mérték? Ezt kell megtalálnotok!

Legyen Törvény, mely magatokra is, és a világra is jogot biztosít nektek. (...) El ne veszítsétek magatokat, el ne veszítsétek a világot.

Ne higgyetek azoknak, akik csak az önzetlenséget hirdetik nektek, ne higgyetek azoknak, akik csak az önzést. Égő ház a világ: törjetek be az égő házba” „Mert hát hogyan is kellene élni? — folytatja már Fábián Dávid tanítását. — Semmi sem mellékes az életben, és semmi sem várhat: vagy mindent megoldunk vagy semmit! Nagy célok nem mentenek fel a kis célok elhanyagolása alól, a mellékes és a lényeges tehát egybeolvad, kiegyenlítődik: az egyéni tragédiákért nem kárpótolnak az ipartelepek és a kaszárnyák, az egyént a közösségnek s a közösséget az egyénnek egyképp nem lehet feláldozni.” S a jelent a jövőnek se — de ez már a meghurcolt Kármán Hugó felismerése. Valahogyan úgy kell élni, ahogyan Agostyán Külső-Ke- lenfokon. Heveskedés, önzés és szószátyánság nélkül azt tenni, amit a körülmények valóban követelnek. Akkor, az ellenforradalom után minden tehetséget és erőt latba vetve dolgozni. De talán kevesebb aszkézissel. Dávid és Fábián véleményéit követve. (Vajon kisfiának nem azért kellett-e meghalnia, mert a börtön évei előtt is Agostyán fontosabbnak tartotta a köz ügyét családjánál? A Törvényt büntetlenül még ő sem szeghette meg!) Klára is ezeknek az eszményeknek életgyakorlattá oldását várja Ettrétől. Az előző kötet mindent megérző, irányító, erős asszonya itt esendőbbé válik. Óhajához híven férje a közéletbe veti magát, de már Az elveszett bárány egyik utolsó epizódja, Ettre szánkó-balesete sejteti, a megpróbáltatások még nehezebb sora várja őket. Ettrét egy időre túlságosan elfoglalja a közélet, s Klára ettől meginog, türelmetlenné, értetlenné válik. Benne is Fábián tartja a lelket — főleg Ettre szegedi munkája idején. Férjének már nem vezérlő angyala többé. Esendősé- gében alakja reálisabb dimenziókat ölt. Többnyire — kimondva vagy kimondatlanul — azt érezteti csak, hogyan nem kéne Ettrének élnie, de a helyes teendőket maga sem látja. Csupán a tagadás fogalmazódik meg benne: ideje, hogy férje Mazurána borítsa az asztalt... Helyeselni csak akkor tud, amikor Ettre hányattatásai és megaláztatásai után maga találja meg az egy igaz irányt, Agostyán Külső-Kelenfofcát.

A kor- és jellemrajz, a magatartás- és erkölcsformák vizsgálata jórészt elbeszélői közlésre készteti Sőtór Istvánt. Párbeszéd szerkesztésére ritkán vállalkozik, annál szívesebben időjárás, táj és lelkiállapot párhuzamára, beszédesen szimbolikus részletekre. Idézhetnénk példaként a már említett bohócmutatványt, de Ettre jelképes várakozását a nulla kilométerkőnél, vagy a Mazura oipőtalpára tapadó sárle465