Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1978 / 5. szám - TANULMÁNY - Baranyai György: A születés emlékezete
rabszolgák képezhetnék, s az ö eszmejogi bevonásuk papíron úgy is történhetne, hogy az „államiasult háromszög” a csúcspontján át „feltükrözött”, s ebben már ők vannak, az alullévők legfelül (de ha a „szekularizált struktúra” máris „háromszögű”, akár a csúcspontja is lehet a monizmus-képviselet, amilyen a később említendő iszlámban, a hegeli világtörténet-filozófia „germán fővilága” letűnt „iszlámi alvilágban” annakidején oly bravúrosan megvalósult) — s átadja sajátos funkcióját az így törvé- nyiesült eszme jogú államnak. De ez az eszmejogos kormányakarat-kultusz sem valósult meg „Görögország belső virágzásában”, hiába próbálkozott filozófiai alkotmányával leginkább Szicíliában, „a görög világ” nyugati végén dűlőre jutni vele a fiúk barátja, Platón, mintegy nyugat felé keresve a kibontakozást. Az is igaz, hogy az arisztokrata bölcsésznek hajaszála sem görbült meg végül — bár egyszer eladták rabszolgának is egyik alkotmány-térítő útján, ijesztő élmény lehetett —, mígnem 81 éves ko- ráhan meghalt egy lakodalmi lakomán Athénben, örökül hagyva eszméit s az Akadémiát. Platón, a legnagyobb tanítvány volt az, aki leginkább megértette Szókratészből annak negatívizmusát, s ezért a szellemi folytonosságban megoldandó fordulathoz más elméleti alternatívát gondolt, a „homlokegyenest ellenkezőt”: azt, ami a szókratészi ész hátterében már rejtetten, s minimumszinten, „nulla-vonalában” épülő eszmejog volt, azt ő maximumszinten fejezte ki. Ö már totálisan végezte szándéka szerint a sok- istenhit eszmejogú szekularizációját, mert amit az Apollón-kultusz kisajátításával, s az azt kisajátító Szókratész ksajátításával sem tudott még beteljesíteni Apollón-kö- vesen sem, azt a megvalósuló államában kívánta az eszmejoga által igazolt mennyköves gyakorlati intézkedésekkel pótolni: ezért s ekkor űzte volna ki államából a költőket, pontosabban az „ősbűnös” költőket, leginkább tehát Homéroszt s a nagy rend- szerezőt, politeizmus-rendszerezőt, Hésiodoszt, s műveiket, a politeizmus őrzőit, de általában a míves időmérték szellemi használóit. Platón a legraffináltabban sajátította ki Szókratészt: vele mondatta el államelméletét!, s így Szóratész önmagát teljesen megtagadva, Platón mögül fejtette ki e ravasz főtanítvány véleményét, általa így teljesen feladva magát szellemileg is, miután a megitatott méregtől amúgyis meghalt. Platón államába Dlyan «gyedek valók, mint amit természetfilozófiájában a dúsgazdag abdérai Démokritosz elhajiásnélküli atomokként kifejez. De mert Démokritosz spekulatív természetfilozófusként abszolutizált természetjogi alapon állt — amint azt az emberi társadalomra, politikára, szükségletekre, nevelésre vonatkozó nézetei az osztályhelyzetének megfelelően tükrözik is14, aki a társadalmi-gazdasági helyzetének filozófiai védelmét leginkább Leukipposz mechanikus-oksági gondolatainak célszerű átvételében s kiművelésében, az űrben mozgó atomoknak az atomokra poentirozott természetfilozófiai elméletében találta meg — nem lehet említése sem annál a Platónnál, aki az abszolutizálást a másik végletében, a kvalifikált űrre, mint társadalomfilozófiai eszmejogra poentírozottan végezte el. (Marx a doktori disszertációjában rendkívül éles- elméjűen felismerte Démokritosz természetfilozófiájának az arisztoteliánizmust is tagadó Epikuroszétól való döntő különbséget, s az összevetésben egyértelműen az utóbbira szavazott, arra, akit Hegel, az új eszmejogos totalitásfilozófus talán az egész filozófiatörténetében a legnagyobb megvetéssel kezelt, amire Hegelnek igencsak jó oka volt, mert Epikuros Hegel számára nem volt kisajátítható, hiszen felvilágosult individuumként művelte azt, amit Hegel csak partikulárisán művelhetőnek vélt, „a germán világ”-ban. Csak sajnálhatjuk, hogy Marx a körülmények alakulása folytán nem valósította meg a doktori disszertációja bevezetésében jelzett grandiózus tervét, a görög filozófia történetének azon szempontú tárgyalását, melyet Démokritosz és Epikurosz természetfilozófiai nézetei vonatkozásában oly nagyszerűen érvényesített). A görög dualizmus a két idealista végletében, Szókratész és Platón filozófiájában kimerült, de nem felejtődött el. (A múlt század eleji német problémák mintha úgy kezdődtek volna filozófiai terepen, ahogy azok „görögország belső virágzásában” túlértek a végén, jóllehet, a németeknél a gyakorlati folyamat is az egységesítés felé haladt, s belülről, porosz-utasan valósult meg). — A hasznosítható hellén gondolatok exportja azonban már javában folyt, hiszen Platón egyik tanítványa, Euphraios a legbefolyásosabb emberek egyike volt a makedóniai udvarnál, s aki Philipposz apja királyi orvosának fia, a thrák-görög Arisztotelész, húsz évig ugyancsak Platónnál, 436
