Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1978 / 4. szám - SZOCIOGRÁFIA - Thiery Árpád: Gyötrelmes arcom
próbál hozzáemelkedni. Vagy sikerül, vagy nem. Meg kell tanulni. Szerintem meg lehet tanulni. Az államosítás után hány munkásigazgatóból lett olyan vezető, hogy szakmailag sok tőkés cég megirigyelheti tőlünk. Szociális igazságérzetük, a puritánságuk olyan, hogy a legszentebb forradalmár nem kívánhat különbet!... Tudok eibu- kottakról is. Volt aki elveszítette a fejét, de egy egész társadalmat átalakító munkába az emberi gyarlóságot is bele kell kalkulálni. Olyan sose lesz, hogy mindenki egyformán nyújt és egyformán részesül. Ezen már Mórus Tamás is csak mosolygott. — Pedig az ifjúságnak ez a szimpatikus. — Romantikus álom!... A huszadik század vége felé a valóság racionálisan veti fel a kérdéseket. Korunk létkérdése, hogy milyen az összhang a végzett munka és az össztársadalmi cél között. A teljesítmény értelme dönt. Az egész világ versenyez. Termelésben, fogyasztásban. Űj kötelezettségek alakultak ki, amelyekről még nem tudni pontosan, hogy mennyire befolyásolják a jövőt. El tudod képzelni, hogy egy jó szerződésnek vagy egy tartósan kiugró teljesítménynek milyen nagy jelentősége van? Pláne, ha felbukkan valami új, amivel meg lehet előzni a többieket? Fantasztikus hatása lehet! Átrendezni az erőket... — Az ifjúságot mégis a különbségek izgatják — vetettem közbe. — Az ifjúság is meg fog öregedni. — De addig? — Vannak, akiket' idegesít? — engedett el ingerülten. — Világos, hogy idegesíti őket! De ezeket a különbségeket nem mindig az emberi gyarlóság hozza létre. — Mit tegyen mondjuk, a sógorom? Négyen vannak, a családban mindenki dolgozik. A havi jövedelmük magasan az egyfőre jutó átlag fölött van. Mondjam azt, hogy éves átlagban négyüknek kijön a havi huszonötezer? Mert kijön. Melléjük állítok egy olyan négytagú munkás családot, ahol két iskolásgyerek van, az asszony nem dolgozik és a családfő havonta négy- ötezret visz haza. Van különbség?... Naná! De mit csináljon a sógorom? Ossza szót a különbözetet? A nővérem diplomát szerzett. Csak azért üljön otthon, mert az ura vezetőállásban van? Elvárható ez?... Végignéztem rajta. A már említett szövetkabát alatt vastag, szürke pulóvert viselt. A nyitott sál mögött a kigombolt ing nyaka visszakölcsönözte a régi lazaságot. A kitaposott csatakos cipő és a sokszor megázott, széles karimájú kalap is. Hirtelen arra gondoltam: megkérdezhetném, hogy kdje lakik ebben a házban, hogy a kapu előtt ácsorgunk, s ő gondolkodás nélkül azt válaszolná: — A szeretőm lakik ebben a házban, testvér, már nyolc éve járok hozzá, együtt öregedtünk meg, és meglátod, ha most bemegyünk, étellel kínál bennünket és bort forral... — Én tisztának érzem magam — zökkentett vissza a valóságba. — Eszme és ember előtt. De megmondhatod a diákjaidnak, hogy nem az úgynevezett rongyrázás kerül sokba, hanem az, hogy ha valaki nem ért ahhoz, amit csinál, és mégis a helyén hagyják. Magamban igazat adtam neki, de most már siettettem a dolgot. — Figyelj csak ide! — támadtam egész közelről. — A napokban hallottam egy itteni esetet. Még a nyáron történt, az aszály idején. Az egyiik salakos külvárosi utca lakói szóltak a tanácstagjuknak, hogy szerezze meg legalább egy órára a városi öntözőkocsit, mert megfulladnak a porban. A tanácstag még abban az órában bement a hivatalhoz. A tanácsiak megpróbáltak köntörfaiiazni, de a tanácstag lelkiismeretes ember lévén, nem tágított. Legfőképpen az igazat akarta megtudni, hogy visszatérve a külvárosba, beszámolhasson: hol van az önrtözőkocsi? Reggel még a főutcát öntözte. A tanácsiak azt válaszolták, hogy jelenleg nincs a városban. Javítják? Nem, nem javítják. A tisztviselők végül is nem tudtak kitérni a tanácstag megújuló kérdései elől, és megmondták az igazat: az öntözőautó lent van a Balatonnál. Valakinek a kertjét öntözi. Végre rámnézett. Arcát a ház beárnyékolta. Töredezett arc volt, mint a boltíves kapu ormán a szekercével faragott madár. Arokifejezése elárulta, hogy kizökkent a szokásos helyzetből. 353
