Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1978 / 4. szám - SZOCIOGRÁFIA - Thiery Árpád: Gyötrelmes arcom
nyékére is nagyon sokat. A bérházra, ahol laktunk. A hatalmas, ijesztő pincére, amely olyan volt a szememben, mint egy labirintus. Csak apámmal mertem lemenni, de vele se voltam lent nyugodt. A táborban vágyakozva sóhajtoztam magamban: bárcsak lemehetnék most abba a borzasztó pincébe! Boldogan rohannék! Akár a vaksötétségbe is!... Az iskolában úgy tanultam, hogy a magyarok régen a népek oltalmazói voltak, de később mindenüket eltékozolták, illetve elvették tőlük. Volt egy tönkrement rokonunk, akiért rajongtam. Esetlen, aranyszívű ember volt. A képzeletem összekapcsolta a kifosztott rokont és a kifosztott hazát. Az iskolai tankönyv Magyarországa emberi alakot öltött bennem. A dédapám Kossuthnál szolgált. Az apám két harci kitüntetést kapott az első világháborúban. Mégis elhurcoltak bennünket a saját hazánkból. Mint a rabszolgákat. Apámat, anyámat megölték ... — A fasiszták! — szóltam közbe figyelmeztetően, mert nem tudtam, hogy gondolatai fonalán hova akar kilyukadni. — Igen, a fasiszták — helyeselt. — Nem a haza bánt el velünk, hanem a fasiszták Nekem szerencsém volt. Sokat szenvedtem, de én életben maradhattam... A haza fogalma így, ezekből állt össze bennem. A ház. Az a szörnyű pince. A tiszavárkonyi nyaralások. A tankönyv. A tönkre ment rokon bácsi. És most, hogy hazajöttem ennyi szenvedés után, látom, hogy a nácikkal együtt szégyenkezhetünk a világ előtt. Európában megvetett név a magyar. B. András előremeresztett ujjúval Béla felé bökött. — Ezt is az unokatestvéred írta? — Nem. Ezt én érzem. — Nekünk nincs miért szégyenkezni — mondta András ingerülten. — Semmi közünk azokhoz a gazságokhoz! A felszabadítás megtörtént, és ami addig volt, éles vonallal lezárult. A bűnösök megkapják a magukét, mi pedig forradalmat csinálunk a világ szeme láttára. András belelendült. ! — Olyan forradalmat csinálunk itt, hogy az unokatestvéred torkán akad a falat. Ott, a boldog Svájcban. — Mi mégis csak a győztesek jóvoltából lehetünk azzá, amik lenni akarunk — jegyezte meg Béla. Bár nagyobb erővel, sőt lendülettel mondta, mint egy megjegyzést tesz az ember. — Mit számít az! — csattant föl András. — A világforradalom szempontjából nincs jelentősége annak, hogy a háborúban ki volt a győztes és a vesztes! Amikor meglesz az osztálynélküli társadalom, és az egész világon meg fognak szűnni az országok, ki fog arra gondolni, hogy kinek a jóvoltából kaptuk a lehetőséget? — Az országhatárok megszűnése még messze van — intett Béla bennünket. S feltűnt: mondani akar erről még valamit, de meggondolhatta magát, mert csak legyintett. — Nincs messze az idő, hogy már csak a történészek tartják majd észben, hogy kinek a jóvoltából kaptuk a lehetőséget. Hogy egy szörnyű háború kellett ahhoz, hogy a kommunizmus eszméje elterjedjen a világon. — Azokra a magyarokra is csak a történészek emlékeznek majd, akik a Donnál és Auschwitzben meghaltak? — kérdezte Béla csöndesen. B. András előrehajolt, hogy a gyönge lámpafényben jobban láthassa Béla arcát. — Ez kérdés volt? — Kérdés. — Hogy kerül ide? — Nem érti az unokatestvérem. — Mit? — A Dont és Auschwitzot. Mi a kettő között az összefüggés? — A Dont és Auschwitzot éles vonallal el kell választani egymástól. — válaszolta B. András határozottan, meggyőződéssel. — Az egyik egy igazságtalan háború kato348
